|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 119 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-119 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Virág György 2009. december 10.Felháborító, hogy Marosvásárhelyen az ünnepi díszkivilágítás során a magyar nyelvű jókívánság felirata ismét kimaradt, tavaly is utólag tették fel, külön felszólításra. Arra még nem válaszolt senki, hogy a Szentgyörgyi István nevet mikor és milyen indokok miatt vesztette el a színművészeti főiskola /jelenleg egyetem/? Fittyet hánynak a kétnyelvűségi törvény és a jóérzés által „diktált” tiszteletre. /Virág György: Felirat. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 10./2009. december 30.Az RMDSZ szövetségi „parlamentje” szinte egyhangúan döntött a kormányban való részvételről. A cikkíró roppant aggályosnak tartja, hogy az SZKT szinte ellenszavazat nélkül bólintott rá a kormányzásra. Elfogadni ugyanis egy olyan kormányzást, amelyben szinte ugyanazok, a szakértelem teljes hiányát bizonyító személyek ülnek, élükön az RMDSZ által is megbuktatott miniszterelnökkel, koalícióra lépni, előzőleg pedig az RMDSZ a kampányban azt bizonygatta, hogy a jelenlegi államfő a lehető legrosszabb megoldás az ország jövője szempontjából. Az államelnök máris bejelentette: korlátot fog szabni a politikai kinevezéseknek! Található-e utalás az elnök beiktatási beszédében arra, hogy a kisebbségnek milyen céljait támogatja? Elég volt csak meglebegtetni a kulturális tárca magyar nemzetiségű jelöltnek való odaítélését, a felháborodott többség azonnal elérte, hogy a vallási területet nem hagyja ennek a miniszternek a hatáskörében. Ez jelzi a magyar miniszterek várható mozgásterét. /Virág György: Illúziók. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 30./2010. január 9.A Pro Minoritate 1990-es romániai eseményekkel foglalkozó lapszámát mutatják be MarosvásárhelyenJanuár 11-én, hétfőn 17 órától mutatják be a marosvásárhelyi Bernády Házban a Pro Minoritate folyóirat 2009. évi téli lapszámát. A szám két tematikus blokkja: a kisebbségédiatörténet és a borászat a határon túl, ugyanakkor a Lelet rovatban Virág György, a Maros megyei Tanács volt elnökének 1990 első félévi naplórészletét közlik. Ezen naplórészlet kerül fókuszba a marosvásárhelyi lapbemutató alkalmával is, az Abu Dhabiban tartózkodó Virág György skype-on kapcsolódik be. A nyílt eseményen a lapszámot Ungvári Zrínyi Imre, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára mutatja be, aki 1990 márciusában a MADISZ elnökeként maga is az események középpontjában volt. Ezt követően a korszakról (1990 első féléve) titkosítás alól az elmúlt hónapokban kikerült magyarországi belügyi jelentéseinek Romániával kapcsolatos vonatkozásai kapcsán tart előadást Novák Csaba Zoltán, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi fiókjának történésze. A lap részéről jelen lesz Kósa András László főszerkesztő, az esti beszélgetést Hadnagy Miklós, a Magyar Köztársaság sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója moderálja. A Pro Minoritate folyóirat negyedévente megjelenő magyarországi kisebbségpolitikai szakfolyóirat, melynek oldalain rendszeresen foglalkoznak a kisebbségi sorsban élő magyarok politikai és kulturális életével, a szomszédos országok, népek történelmével és aktuális politikai törekvéseivel, illetve folyamatosan törekszenek Közép- és Kelet-Európa politikai, társadalmi helyzetének elemzésére. Ugyanakkor olyan, a politikától, policy-től, politics-től távol álló területek is helyet kapjanak a lapban, mint a képzőművészet, irodalom, borászat. (hírszerk.) Transindex.ro 2010. január 13.Történelem, napló és borászatMegjelent a Pro Minoritate téli lapszáma A Pro Minoritate című, Budapesten kiadott és tájainkon is igen ismert negyedévi kisebbségpolitikai szakfolyóirat téliszámát mutatták be hétfő délután a marosvásárhelyi Bernády Házban, a friss lapszám pár szerzőjének-szerkesztőjének, illetve vendégének jelenlétében. Az est moderátorának szerepét Hadnagy Miklós, a Magyar Köztársaság sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója vállalta el. Mint mondta, a lap olvasói lehetnek oktatók és kulturális intézmények vezetői egyaránt. – A folyóirat elsősorban a határon túli magyarsággal foglalkozik, de jelennek meg benne írások a szomszédos országokról, illetve átfogó közép-kelet-európai politikai elemzéseket is olvashatunk hasábjain. A szép számban összegyűlt közönséggel Kósa András László főszerkesztő ismertette a téli lapszám koncepcióját, amelynek két tematikus blokkja a kisebbségi médiatörténet és a határon túli borászat. Virág Györgynek, a Maros Megyei Tanács volt elnökének 1990 első félévi naplójegyzetét Lelet című rovatában közli a lap. Ezúttal is kisebbségi témákkal foglalkoztak a szerkesztők, akik közül többen határon túliak. – Idén is négy lapszámot tervezünk, de nehéz a határidőket betartani. A 2010-es tavaszi számban többek között a vajdasági autonómiastatútummal foglalkozunk, több szerző is jelentkezett különböző tanulmányokkal. Őszi tematikánk a gazdaságfejlesztés, míg a téli lapszámot mindig igyekszünk könnyedebbre venni: 2008-ban a határon túli képzőművészettel, tavaly a határon túli borászattal, míg idén a határon túli színjátszással és filmművészettel foglalkozunk – hallottuk a főszerkesztőtől, majd Virág György szólt az egybegyűltekhez – kivetített képes webkamerán keresztül, mert külföldön tartózkodik. – 1988. december elején döntöttem úgy, hogy naplót fogok írni. Ez végül tizenhat évig tartott, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. A lapban az 1990 első négy hónapjában írt naplójegyzetek jelentek meg. Azért fogtam neki, mert megpróbáltam rögzíteni azokat az érzéseket, amelyeket a rendszerváltás kiváltott. Nem csak vásárhelyi és hazai eseményekről írtam, igyekeztem kitekinteni is. A változások első négy hónapja nagyon zűrzavaros periódus, most már sajnálom, hogy nem írtam részletesebben bizonyos dolgokról, mert jobban látnánk az események sorrendjét. Minden sorát vállalom, füzetbe írtam, nem lapokra, éppen az időrendiség betartása végett. Ungvári Zrínyi Imre, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára a Kisebbségi médiatörténet és a Határon túli borászat címeket viselő tematikus blokkokról szólt. – A lap felsorolja azokat a folyóiratokat, amelyek közé illeszkedik. Ez egy igen tisztességes dolog, nem próbálja egyedüli, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó lapként beállítani magát. A folyóirat "a határokat túlélő kisebbségekért van", igaz, ez a jelszó lekerült időközben. A határokhoz való viszonyban is változás történt, a határokról való gondolkodás megváltozott. Ha megnézzük a korábbi évfolyamokat, látjuk, hogy a lap képes volt nem beszűkülni. A jelen szám négy részből áll: kisebbségi médiatörténet, borászat, naplójegyzet – amelyet igen fontos, személyes dokumentumnak tartok, mert azt mutatja meg, hogy hogyan tükröződnek egy ember életében a történelem fordulatai –, illetve írás a vicc szerepéről egy budapesti zsidó közösségben. Ami a borászatot illeti, a bor és a humor nagyon fontos a kisebbségi létben, tulajdonképpen mindkettő külön kultúra. És politikai kérdés. Virág György naplója többszörösen aktuális, a romániai rendszerváltás legdinamikusabb és legválságosabb időszakában született, remek támpontokat nyújt, még akkor is, ha a márciusi eseményekkel kapcsolatos visszaemlékezésekben különbségek vannak, amelyekből az idő múlásával egyre több lesz. Hiszen a forradalom társadalmi szempontból válság, még akkor is, ha jó irányba halad. A társadalmi átalakulás jellegzetes formája – hallottuk Ungvári Zrínyi Imrétől a lapban megjelent írásokkal kapcsolatosan, majd a tárgyalt korszak magyarországi belügyi jelentéseiről Novák Csaba Zoltán, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi fiókjának történésze tartott igen érdekes, vetített képes előadást A szabadság elviselhetetlen könnyűsége címmel. – Kundera regényében a szerelemre összpontosít, amit ebben a bemutatandó témakörben a rossz házasság szintjén lehet elképzelni. Máig, emberileg is érzékenyen ható kérdés, elég, ha csak a Sütő András-vitára gondolunk. Rendkívül zűrzavaros korszak, történelmi távlat nélkül. A rendelkezésre álló források alapján vázolok fel néhány gondolatot, hogy megértsük a naplójegyzetet – mondta előadásának kezdetén Novák Csaba Zoltán, aki az est záróakkordjaként a vásárhelyi eseményekhez vezető fordulópontokat ismertette az említett jelentéseken keresztül. A Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány gondozásában megjelent folyóirat 2009 téli lapszámának szerzői: Ambrus Attila újságíró, Bakó Boglárka kulturális antropológus (Magyar Tudományos Akadémia), Borbély Zsolt Attila jogász, politológus, közíró, Csávossy György, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének tiszteletbeli elnöke, a Magyar Bor Akadémia örökös tagja, Németh Ferenc, a Forum Kiadó főszerkesztője, Neszméri Csilla kommunikációs szakember, Papp Z. Attila szociológus (MTA), Thomas von Ahn, a Hamburgi Egyetem Hungarológiai Központjának tudományos munkatársa és Tóth Norbert jogász (ugyancsak MTA). Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. január 13.Napló az 1990-es vásárhelyi eseményekrőlA Budapesten megjelenő Pro Minoritate folyóirat 2009-es téli számát mutatták be a szerkesztők, szerzők hétfőn este a marosvásárhelyi Bernády Házban. A bemutató apropóját az adta, hogy a lapszám gerincét az 1989–1990-es romániai rendszerváltásra való visszaemlékezés képezi, különös tekintettel a marosvásárhelyi márciusi eseményekre. A Pro Minoritate folyóirat első száma 1992 nyarán jelent meg, a II. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor idején. A kiadvány rendszeresen foglalkozik a határon túli magyarság politikai és kulturális életével, a szomszédos országok népeinek történelmével és törekvéseikkel, illetve folyamatosan igyekszik tágabb régiónk, Közép- és Kelet-Európa politikai helyzetének elemzésére. Kiadója a Pro Minoritate Alapítvány, amely évente nyári szabadegyetemeket szervez Erdélyben, a Vajdaságban és Szlovákiában, a közép- és kelet-európai népek közötti kapcsolatok erősítésének, a múltban gyökerező nemzeti konfliktusok oldásának szándékával. 2007-től a marosvásárhelyi származású Kósa András László vezeti a szerkesztőséget. A friss lapszámról szóló beszélgetést a Magyar Köztársaság sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója, Hadnagy Miklós moderálta. Kósa jelezte, hogy a 2010-es tavaszi lapszámot a vajdasági autonómiastatútum és a Kárpát-medencei népesedési tendenciák témájának szentelik, nyáron a romániai magyar társadalmi rétegződéssel, intézményrendszerrel szeretnének foglalkozni. Ősszel a gazdaságfejlesztésre, vidékfejlesztésre, télen a határon túli színjátszásra, filmtörténetre fókuszálnak. A most bemutatott lapszám kuriózuma az a naplórészlet, amelynek szerzője Virág György mérnök, a Maros Megyei Tanács volt elnöke. A naplórészlet az 1990-es esztendő első négy hónapjának történéseit eleveníti fel szubjektív szempontból. „Zavaros periódus volt az az időszak, senki nem tudta, mik az elvárások” – jellemezte sommásan az adott korszakot Virág, majd leszögezte: minden mondat úgy jelent meg, ahogyan akkor leírta, semmit nem változtatott az akkori reflexiókon. Mint mondta, sajnálja, hogy egyes eseményekről, emberekről nem írt többet annak idején. „Azóta sok mindenről módosult a véleményem, de ez mit sem változtatott a naplón” – összegzett. Ungvári Zrínyi Imre, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára a MADISZ egykori elnökeként maga is az 1990-es események középpontjába került. Úgy véli, a marosvásárhelyi eseménysor az itt élő magyarság számára „az összefogás nagy tapasztalata volt”. S habár nem minden úgy alakult, ahogyan a magyar közösség szerette volna, az emberek megtapasztalhatták, hogy összefogva képesek befolyásolni a dolgok menetét. „Vizsga volt. Később a boszniai, horvátországi eseményeket szemlélve azt kell mondanunk, hogy az, ami itt történt, jobb polgári szerveződés volt, nem eszkalálódott az erőszak, megtaláltuk a lehetőséget egyfajta részleges párbeszédre” – hangsúlyozta Ungvári Zrínyi. Úgy vélte, a marosvásárhelyi események, az azt követő történések nagymértékben hozzájárultak a demokrácia kiteljesedéséhez, és közvetve egész Európa konszolidálásához. Az esemény zárásaként Novák Csaba Zoltán, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi fiókjának történésze értekezett az 1990-es eseményekről, annak előzményeiről azoknak a Romániáról szóló magyarországi külügyi jelentéseknek az alapján, amelyek nemrég kerültek ki a titkosítás alól. Máthé Éva. Forrás: Krónika (Kolozsvár) 2010. június 3.KettősA napokban a Magyar Köztársaság parlamentje által megszavazott kettős állampolgársági törvényt vehemensen támadja a Szlovák Köztársaság vezetősége és a "hagyományosan" nemzetféltő összes szervezete, követelve Magyarországtól a visszavonását, minthogy nem volt előzetes konzultáció az ügyben a szomszédos országokkal. Ha nem volna egy rendkívül komoly dologról szó, akkor még derülhetnénk is egy jót, a humoristák bizonyára úgyis megteszik majd. Hiszen azok a szlovákiai vezetők követelőznek, akik nem is olyan régen kabaréba vagy inkább tragikomédiába illő nyelvtörvényt fogadtak el, teljesen elutasítva minden, akár magyar, akár nemzetközi szervezet figyelmeztetését, tiltakozását. És persze saját, magyar anyanyelvű állampolgárainak véleményét és többszöri felszólalását is mereven elutasították. A törvény immár hatályba lépett, és bizonyos, elszigetelt esetekben feljelentések is érkeztek, kivizsgálások is folyamatban vannak. A nyilvánosságra került ügyek komolyságát valóban nehéz mosoly nélkül fogadni egy európai civilizációban felnőtt embernek, de éppen ettől rendkívül tragikus azoknak a szlovákiai magyaroknak a helyzete, akik a megalázó, köznapokon is bármikor előfordulható groteszk eseményeket megélni kénytelenek. A szlovákiai magyarok most már azzal kell szembenézzenek, hogy amennyiben saját elhatározásukból kérni "merészelik" a magyar állampolgárságot, akkor megfoszthatják őket hazájuk szlovák állampolgárságától! Mindannyian tudjuk, hogy választási kampány zajlik Szlovákiában, azt pedig nekünk, román állampolgároknak most különösen jól eszünkbe kell vésnünk, hogy választási kampányban szinte bármilyen hazug ígéretet be lehet vetni, ennek "termését" az elmúlt hónapokban valamennyien a bőrünkön éreztük. Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy azért nemzetiségi jogaink biztosítása tekintetében mégiscsak léptünk előre az elmúlt években, hiszen még arra is alkalom nyílhat, hogy az anyanyelvi oktatásban nyelvi korlátozások nélkül ismerhetjük meg hazánk földrajzát és történelmét is. Éppen a történelem kapcsán jut eszembe, hogy a Magyar Köztársaság felelős és illetékes vezetői elmagyarázhatnák szlovák megfelelőiknek, a második világháborúban győztes nagyhatalmaknak és a nemzetközi közvéleménynek, hogy Magyarország annak ellenére sem kérte népszavazás kiírását egyes területek hovatartozásáról, hogy a Párizsi Béke (1947. február 10.), amely a huszadik század második felére meghatározta a jogszerű európai határokat, az elmúlt húsz évben számtalan változáson esett át. Megszűnt Jugoszlávia, Csehszlovákia, felbomlott a Szovjetunió, márpedig Magyarország olyan békeszerződést cikkelyezett be 1947. június 12- én (a hatályba lépés dátuma 1947. szeptember 15.), amelyben nem szerepel Szerbia, Szlovákia vagy Ukrajna. Szlovákia viszonylatában még azt is hozzá lehetne (kellene) tenni, hogy 1993. január elsejétől történt megalakulása előtt vajon "konzultált-e" szomszédaival, kérte-e beleegyezésüket a határvonalat illetően, folytatott-e diplomáciai tárgyalásokat erről a változásról? Felmerült-e, hogy a Trianoni Béke előírásaihoz képest a Párizsi Béke megváltoztatta az 1938. január elsejéig (tehát többek között a két Bécsi Diktátum előttig) érvényben levő magyar-csehszlovák határt olyan értelemben, hogy Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsun községeket Magyarország "átengedte" Csehszlovákiának. Akkor anno nem illett volna-e erről egyeztetni, megerősíteni vagy visszavonni ezt az "átadást"? Nem lévén sem történész, sem diplomata, nincs tudomásom arról, hogy ilyen témájú tárgyalások folytak-e az érintett államok között vagy sem. Bizonyára azért a közismerten jobboldali Antall-kormány nem hagyhatta szó nélkül ezeket a tényeket, de feltételezhetően nem azért, mert határrevíziót szeretett volna elérni, csupán a miheztartás végett. Ha nem tette, most a magyar diplomáciára hárul ennek a figyelemfelkeltésnek a nyilvánosságra hozatala. Szeretném viszont nagyon határozottan elmondani: semmilyen formában nem értenék egyet semmilyen határkiigazítással, hiszen egyetlen emberi életet sem szabadna a XXI. században azért feláldozni, hogy az egykori, egyértelműen igazságtalanul, nagyhatalmi önkénnyel és kishatalmi ármánnyal kijelölt államhatárokat ide-oda tologassák. Még akkor sem, ha nem egy települést valóságosan is kettészeltek a nagy szabásban közreműködő győztesek. Különösen érthetetlen Szlovákia szenvedélyes ragaszkodása olyan területekhez, amelyeken a határ szomszédságában évtizedek óta magukat magyarnak valló emberek döntő többsége él, megőrizve nemzeti identitását minden erőszak ellenére, vállalva annak minden kockázatát, és közben anyagi-szellemi értelemben egyaránt, állampolgári kötelezettségeinek teljesítésével folyamatosan gazdagítja...Szlovákiát. Kiemelten, csupa nagybetűkkel írnám le ismét: a Magyar Köztársaságtól elvárható, hogy közjogi, legmagasabb szinten ezúttal is kijelentse, nem óhajtja, nem kéri és nem is fogja kérni sem népszavazással, sem más módon a jelenleg érvényes államhatárok megváltoztatását! Az Európai Unió teljes jogú tagságát élvező országként ezt immár nem is tehetné, mint ahogy a többi tagállam sem teszi. Azt viszont határozottan követelnie kell, hogy magyar mivoltában megmaradni szándékozó egyetlen embert se érhessen hátrányos megkülönböztetés egyetlen uniós tagállamban sem! Véleményem szerint a június negyedikére a magyar Országgyűlésben tervezett emléknap jó alkalom arra, hogy a nemzetközi közvélemény végre olyan tényekről is tudomást szerezhessen, amelyek számunkra ugyan ismertek és fájdalmasak, de egyértelműen bizonyíthatják, hogy képesek vagyunk szembenézni saját történelmi hibáinkkal is anélkül, hogy más nemzetek érzékenységét sértenénk. Őszintén szorítok azért, hogy az emléknap tárgyilagos légkörben, megfelelő méltósággal kerüljön lebonyolításra, nem engedve teret az önsajnálkozó, vádaskodó hevületnek. Az elmúlt napok eseményei szerintem bebizonyították: magyarnak (vagy bármi másnak) lenni egyéni döntés következménye, nem érdem, de semmiképpen nem "bűn". Rendkívül pozitív fejleményként kell elismerni, hogy a román hatóságok korrekt magatartást tanúsítottak a csíksomlyói búcsúra és a pünkösdi megemlékezésekre érkezett, hatalmas tömeggel, mint ahogy ezúttal a zarándokok is az eseményhez illő módon tisztelték meg a több százados hagyományt. Ennek szellemében szeretném látni- tapasztalni, hogy valóban sikerül végre feldolgoznunk társadalmi méretekben is Trianont. És persze Párizst is, hiszen immár 63 éve ez számít jogszerűnek! Virág György Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 14.ToldiArany János csodálatos elbeszélő költeménye is szóba került december 11-én, Marosvásárhelyen, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának soros ülésén. Markó Béla szövetségi elnök említette azzal összefüggésben, hogy immár közel 18 éve elnöke a romániai magyarok leghitelesebb, legerősebb szervezetének, ennyi idő pedig akár egy emberöltőt is jelenthet. Az emberöltő mértékét meghatározó gondolat, említette, irodalmi vita tárgya is olyan értelemben, hogy 20, 40 netán több vagy kevesebb évet számlál, mint ahogy Ilosvai Selymes Péter Toldi alakjának megidézésében kilenc-tíz emberöltőről írt. A barátságosan évődő Katona Ádám közbevetésére válaszolta ezt Markó Béla, majd bejelentette: nem vállal újabb megmérettetést a 2011 februárjában, Nagyváradon megtartandó kongresszuson, elnöki megbízatását akkor fogja majd átadni az újonnan megválasztandó vezetőnek. Ezt a politikailag legalábbis szokatlan bevezetőt azért jegyzem, mert éppen ez a fajta "Toldi Miklós-i" szerep jutott eszembe, amikor a szövetségi elnök helyzetértékelését hallgattam. Felidéztem, hogy amikor 1993 januárjában, a brassói kongresszuson Markó Bélát választották a szervezet elnöki tisztségébe, sokan kommentálták úgy, hogy az akkori radikálisok ellenében az akkori mérsékeltek jutottak hatalomra a szervezeten belül. Azóta eltelt 18 év, és sokszor, sokan vádolták azzal az RMDSZ mindenkori vezetését, hogy megalkuvó, hogy semmit nem ért el, hogy a kis lépések politikáját vállalta fel azokkal szemben, akik azonnali és teljes beteljesülésekről szövegeltek folyamatosan. Ismétlem: szövegeltek és szövegelnek mindmáig, hiszen a gyakorlatban lényegi beleszólásuk a nagypolitikába és mindennapi életünk leglényegesebb kérdéseibe nem volt, nincs, és a dolgok jelenlegi állása és személyes véleményem szerint nem is lesz. Természetesen tévedhetek: amennyiben sikerül újabb pártot bejegyeztetni, akár a többségi bürokrácia hathatós segítségével (hogy ne cinkosságot írjak...), akkor sikerülhet az, ami a román nacionalisták 21 éves álma: megszűnik a romániai magyar közösség parlamenti képviselete, illetve, a jelenlegi Alkotmány érvényben maradása esetén egyetlen főre szűkül ez a képviselet. Mindazok a politikai elemzők, akik arról írnak, hogy egy utolsó pillanatban esetleg tető alá hozott újabb magyar összefogás (választási szövetség) akár 8%-os választási eredményt is képes lesz elérni, véleményem szerint nem itt élnek közöttünk. Annál inkább joggal írhatom mindezt, mert szemmel láthatóan, füllel hallhatóan nem Romániában élők szorgalmazzák (és pénzelik...) az új párt megalakulását. De hogy jön ide Toldi? Nem szeretnék erőltetett párhuzamokat vonni Markó Béla és az irodalom által népmesei magasságba emelt vitéz között, de úgy érzem, hogy illendő figyelembe venni azt, amit mindkettőjük teljesítményében becsülendőnek tartok. A vitéz Toldi Arany János elbeszélő költeményének harmadik részében (Toldi estéje) már úgy szerepel a kortársak emlékezetében, mint aki "keserű orvosság durva fakanálban", aki sarkosan fogalmazott, utólag igaznak bizonyuló megjegyzései miatt kénytelen elhagyni a királyi udvart. Markó Béla szövetségi elnök rendszeresen megtartott politikai elemzéseiben, megnyilvánulásaiban gyakran figyelmeztetett bennünket, romániai magyarokat olyan veszélyekre, amelyeket csupán bizonyos "magasságból" lehet a maguk valóságában meglátni. Hányan legyintettünk rá, hányan gondoltuk úgy, hogy immár semmilyen veszély nem fenyegeti kivívott, törvényekben is rögzített jogainkat?! Alulírott, a szövetség tisztségviselőjeként joggal írhatom, hogy voltak helyzetek, amelyeket különböző módon ítéltünk meg, ezekről a megfelelő helyen és időben eszmecserét is folytattunk, de soha nem kérdőjeleztem meg, hogy a többség által támogatott szövetségi elnök döntései ne lettek volna jogszerűek, szabályszerűek. Azt sem rejtem véka alá, egyébként annak idején köztudott volt, hogy azok között voltam, akik a 2003-as, Szatmárnémetiben tartott RMDSZ-kongresszuson nehezményeztem az egyetlen jelöltre szavazást, hiányoltam az alternatívát a vezetés élén. Megtettem, mert megtehettem, és mivel nem személyes érdek, netán valamely hatalomra törő csoport érdekében szavaztam, ha jól emlékszem, mintegy 76-od magammal az egyetlen jelölt ellen, lelkiismeretem nem terheli semmilyen furdalás. Elmondhatom, hogy utána sem örvendtem annak, hogy ez a forgatókönyv 2007- ben (immár több, időközben a politikai életből önként visszavonult, tehát nem félreállított társam részvétele nélkül) Aradon megismétlődött, ismét Markó Béla vezethette a szövetséget újabb négy évig. A fentiek ismeretében írom most: minden ellenvéleményem, netán ellenérzésem dacára a legteljesebb és legőszintébb elismerésem azért a munkáért, amit Markó Béla felelős megbízatásában végzett. Nem tisztem hivatalosan megköszönni mindazt, amit tett, meggyőződésem, hogy jól megérdemelt elismerések sora fog megemlékezni közéleti szerepének értékelése során. Akárcsak elődje, Domokos Géza, Markó Béla is önként vonul hátrább a közéletből, fel nem adva hatalmas tapasztalata értékesítésének lehetőségét a közösség javára. Bízom benne, hogy a szervezet mindenkori vezetői megtalálják a módját annak, hogy az elkövetkezendőkben hasznosítani tudják segítő szándékát. Mint ahogy abban is bízom, a kedves olvasó nem érti félre záró soraimat, hiszen nem vágyom visszatérni semmilyen közéleti szerepben, nem "udvarlási" szándékkal fogalmaztam meg gondolataimat. Ezek a sorok pedig, hadd térjek végre vissza Toldihoz, immár Arany János megfogalmazásában: "...kivel nem ér fel egész világ ökre, dicső híre-neve fennmaradt örökre". Tisztelt Elnök úr, kedves Béla! Erőben, egészségben eltöltendő szép éveket, szervezetünknek pedig hasonlóan szerencsés választást és sikereket kívánok! Virág György, Népújság (Marosvásárhely) 2011. január 12.Vásárhelyen mutatkozott be a Pro MinoritateA határon túli színház- és filmművészet kérdésével foglalkozik legújabb számában a Pro Minoritate negyedévenként megjelenő kisebbségi kérdésekkel foglalkozó folyóirat. A kiemelten kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kiadvány szokatlan tematikájú lapszámát tegnap ismertették Marosvásárhelyen. Kósa András László főszerkesztő a jelen levő szerzőket mutatta be, akik közül – mint mondta – többen is most írtak először a folyóiratba. határon túli színház- és filmművészet kérdésével foglalkozik legújabb számában a Pro Minoritate negyedévenként megjelenő kisebbségi kérdésekkel foglalkozó folyóirat. A kiemelten kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kiadvány szokatlan tematikájú lapszámát tegnap ismertették Marosvásárhelyen. Kósa András László főszerkesztő a jelen levő szerzőket mutatta be, akik közül – mint mondta – többen is most írtak először a folyóiratba. A főszerkesztő kiemelte, a Pro Minoritate alapvetően kisebbségpolitikával foglalkozik, azonban a művészetekre is figyel, így volt már olyan lapszám, amely a képzőművészeteknek adott teret, vagy olyan, amely a térhasználattal foglalkozott. A most bemutatott, 2010-es téli számnak a határon túli színház- és filmművészet a témája. A szerzők közül Király Kinga Júlia és Lázok Klára volt jelen, velük beszélgetett Ungvári Zrínyi Ildikó, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára. Király Kinga Júlia a Bibliothèque Pascal című filmről írt egy elemzést. „Hajdú Szabolcs érezhetően színházi környezetben filmezett” – emelte ki Király Kinga Júlia. A filmet többek közt Marosvásárhelyen is forgatták, és szereplői közül sokan románul beszélnek. Lázok Klára a Kötő József szerkesztette színházi lexikonról, valamint a Zágoni Bálint által jegyzett A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig című kötetről írt recenziót. Az előbbiről Lázok Klára úgy vélekedett, hogy hiánypótló, jó könyv, amely diákoknak és színházi szakembereknek eddig össze nem szedett információkat tartalmaz, több, mint lexikon, inkább olvasókönyv. Zágoni Bálint könyve rengeteg kutatáson alapszik, az ismeretterjesztés műfajába sorolható. A lapban írt még Virág György, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház helyzetét taglalja az önkormányzat szemszögéből, arra keresve a választ, hogy kinek kellene ezt a kulturális intézményt működtetnie: az önkormányzatnak, a minisztériumnak, netán a magyar kormánynak. Bodó Ottó, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházról közöl írást, Jakab-Benke Nándor a román filmről ír, Szerbhorváth György Vicsek Károly vajdasági filmrendező életútját vezette végig. Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. március 22.Könyvbemutató a Bernády HázbanMárcius 24-én, csütörtökön este 6 órakor újabb érdekes kötet kerül a marosvásárhelyi olvasóközönség elé. Közéleti személyiség, a megyei tanács korábbi elnöke, Virág György naplóját jelenteti meg a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó. A Napló 1988-2004 című kiadvány szerkesztője Bárdi Nándor történész, a könyvet ő ajánlja a résztvevők figyelmébe. A bemutatón Virág György a napló születésének körülményeit részletezi. Házigazda Nagy Miklós Kund publicista. Népújság (Marosvásárhely) 2011. március 26.Román mintára szabtákA magyar parlament a román modellből ihletődve fogadta el a Magyarország határain kívül élő magyarok honosításáról szóló törvényt – jelentette ki tegnap Marosvásárhelyen Szili Katalin, a magyar Országgyűlés volt elnöke, aki Virág György volt Maros megyei tanácselnök könyvbemutatóján vett részt, de találkozott a helyi közigazgatás és az üzleti világ több képviselőjével is. Arra a felvetésre, miszerint Romániában vannak, akik azt kérik, hogy a kettős, azaz román és magyar állampolgársággal rendelkezők számára tilos legyen köztisztségre pályázni, Szili azt válaszolta: Romániának jogában áll törvényeket hozni, de az európai gyakorlatnak megfelelően. "Tavaly ősszel, amikor a magyar Országgyűlés elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, a modell éppen a román törvény volt, amelynek nagyon világosan rögzített elvei voltak, azt mondhatom, hogy éppenséggel ugyanaz a procedúra, mint amit Románia a Moldova Köztársaság-beli állampolgárok esetében alkalmaz. Azt hiszem, hogy mind Románia, mind Magyarország két európai uniós tagállam, ahol biztosítják a szabad mozgás és a lakhely megválasztásának jogát az európai polgárok számára" – fejtette ki. Ami a magyarországi választói és választhatósági jogot illeti, Szili szerint ezeket organikus törvényben szabályozzák majd valamikor ősszel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. március 29.Virág György naplójaSzokatlan naplót jelentetett meg nemrég a csíkszeredai Pro-Print Kiadó. Szerzője Virág György, a Maros Megyei Tanács volt elnöke, aki majd' tizenhat évig, 1989-től 2004-ig jegyezte mindennapjait, azok politikai, illetve magánéleti történéseit, értékes kordokumentumot hagyván ezzel az utókorra. A hatszáz oldalas kötetet csütörtök délután, a Bernády Ház egybenyitott földszinti termeit zsúfolásig töltő közönség előtt mutatták be Marosvásárhelyen. A házigazda, Nagy Miklós Kund felhívására –"Kóstoljunk bele ebbe a könyvbe!" – Kilyén László színművész olvasott fel a kötetből, majd a vendéglátó szólt: – Szavak, rövid mondatok hangzottak el, amilyen egy napló maga. Ami ezelőtt huszonegy évvel történt, az történelemnek is tekinthető, de a mára is gondolhatunk. Aki naplót vezet, céltudatos és kitartó ember, erre nagyon kevesen vagyunk képesek. A lerövidített, kötetformában kiadott napló így is több, mint hatszáz oldalas kiadvánnyá vált – hallottuk, majd a szerkesztő, Bárdi Nándor történész folytatta: – Keretet kell adni az olvasónak. Jelenkor-történelemmel azért érdemes foglalkozni, mert arról mindenkinek véleménye van, még él az emlékezetben. Még nehezebb, ha a forrásunk visszaszólhat. A naplóíró jelen van és tud reagálni. Ez a napló tükre szerzője munkájának, tevékenységének. Szerepel benne az a hihetetlen mennyiségű utazás, ami nekem, magyarországinak döbbenetes élményt jelentett. Virág György minden napot megpróbál magából kiírni. Miért kellett a szöveget kiadni? A szerző március 26-án lesz (volt – a szerk.) 67 éves, ő ezzel a kötettel elszámol a saját közössége előtt. Hány olyan erdélyi politikussal találkozunk, aki ezt teszi, hatszáz oldalon keresztül? Tudtommal ő az egyetlen romániai magyar politikus, aki naplót vezetett tevékenységéről. A kötet tartalma három nagy csoportra osztható: hogyan alakul át Marosvásárhely társadalma, hogyan alakul az RMDSZ, és végül hogyan alakul egy mérnökember politikai-közéleti szocializációja? Az író olyan nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai felnőttkorukban váltak a saját városukban kisebbségivé. A vásárhelyiség akkor egyet jelentett a magyarsággal. '90 márciusa a magyar középosztály sorsát megpecsételte, tagjait új stratégia kialakítására kényszerítette. Virág György anyagával négy fiatal, megkérdezett politológus nem tudott mit kezdeni... Pedig az ő generációja az, amely a párttá fejlődést a helyi társadalom szintjén lehetővé tette. A vásárhelyi, értékmérő világban nagyon testes, másfajta mentalitást is látunk, ennek kapjuk egy hihetetlenül tagolt képét. A kötet töréspontjai között ott látjuk '89 decemberét, '90 márciusát (mint a jövőkép megkérdőjelezését). A későbbi, etnikai elosztás a naplóban végig jelen van. 2004. december 5-e is ilyen töréspont, mélyen érintette a szerző nemzettudatát. Ezzel a másik fajta jövőkép is kilyukadt. Megmaradt ugyanakkor a család, megmaradtak a barátok. Virág György nagyon tagolt románságképpel rendelkezik. Ezt megérteni kell inkább, mint értékelni. A csomópontok sokasága, a menni vagy maradni kérdésköre, a saját pozíciója a hatalommal szemben, az RMDSZ-en belüli belső konfliktusokból való kihátrálás, a románsághoz való viszony egyaránt helyet kap a kötetben. Nem az ellentéteket hangsúlyozza, hanem a különbségeket. Mindezt tetézik a kicsi és érdekes történetek (például a Bolyai líceum visszaszolgáltatása). Ismeretei tanulsággal szolgálnak, a kulcskérdés: egy közösség akkor nem veszíti el lényeglátó képességét, ha rendben van az önismerete. A kötet méltatója, dr. Szili Katalin, a magyar Országgyűlés független képviselője hozzátette: – Úgy érzem, mindig hazajövök Vásárhelyre: sok barátom van itt, közöttük Virág György is. 555 kilométeren keresztül azon gondolkodtam, hogy méltó vagyok-e arra, hogy erről a könyvről szóljak. Személyes történetünk akkor kezdődött, amikor ezt a naplót ő befejezte, 2004 júniusában. Ez mindannyiunk 16 esztendeje. Nagyon felemelő volt számomra, hogy a Magyar Köztársaság legmagasabb kitüntetését házelnökként nyújthattam át neki, vagy az az alkalom, amikor letette a magyar állampolgársági esküt. Írt erről a szellemi közösségről, pezsgésről, ami Marosvásárhelyt jellemezte. Számomra Virág György az erkölcsi tisztaság, a mérték. A tiszta mondatai, megfontolt gondolatai. Levélváltásainkból talán az utóbbi hét esztendőt is feleleveníthetjük. Túl vagyunk december ötödikén, talán azt is megérjük, hogy a nemzeten belül nem a megosztók lesznek többen. Én is ezen dolgozom. A szerző tartásossága példa. Közös jelen és közös jövő – számomra ezt jelenti Virág György naplója. Kívánok neki vasakaratot, ezüst hajat, aranylakodalmat. Az est végén a szerző szólalt fel közönsége előtt. – Mi indított el a naplóírás útján? 1989. december elseje. Eleinte neveket sem mertem írni, később lazult bennem a félelem. Bárdi Nándorral is akkor találkoztam először, egyetemistaként hozta-vitte azokat a leveleinket, amelyeket nem szándékoztunk a Securitate kezére juttatni. '89-ben már egyre bátrabban írtam a naplót egy nagy füzetbe, többször éjszaka avagy hajnalban. Volt, amikor összefoglalót írtam, egyébként napról napra vezettem. Fegyelem, ambíció kellett hozzá. A 2000-es évet például emlékezetből írtam meg, a kötetben a személyes, családi jellegű dolgokat is benne hagytam. A könyv nem emlékirat, mert az események ideje alatt íródott, az eredeti naplót lefényképeztük és a levéltárban helyeztük el. Megírását erkölcsi kötelességemnek éreztem, mert tudtam, hogy a pályám olyan esély volt, amely nagyon keveseknek adatik meg – zárta az estet a szerző, majd a hagyományos dedikálás következett. Nagy Botond Virág György: Napló /Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2011/ Népújság (Marosvásárhely) 2011. május 13.Számvetés naplóbanBeszélgetés Virág György mérnökkel, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével Beszélgetõtársunk szülei Kolozsvárról költöztek át Marosvásárhelyre a Székely Színház megalapításakor, mindketten a társulat mûszaki munkatársai voltak. Gyermekkorát, de további életútját, érdeklõdési körét is meghatározta a színház, az irodalom, a klasszikus kultúra. Közel másfél évtizedet töltött a Maros megyei önkormányzatban, életének mindennapjait 1988-tól 2004-es nyugdíjbavonulásáig naplóban örökítette meg, amely a közelmúltban jelent meg. Mikor kezdett naplót írni? - Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1988 óta vezettem naplót. Amit akkor nem írtam le, utóbb emlékezetbõl rekonstruáltam, de csak egy ilyen nagyobb lélegzetû kihagyás volt a tizenöt és fél év alatt, a 2000-es év. Amikor ennek az évnek a történéseit néhány napos-hetes összefoglalásban 2001. január elsején rögzítettem, úgymond a szabadnapomon, viszonylag friss emlékezetbõl írtam. A többi évben, '88. december 1-jétõl kiindulva, napi rendszerességgel írtam, vagy éjszaka vagy nappal, ahogy idõm akadt, tehát akkor jegyeztem fel a gondolatokat. Természetesen a szerkesztés során, amit nyugdíjazásomkor kezdtem el, 2004-ben, már bõven került szabad percem, de így is a szerkesztés három évig tartott. Ez alatt mérlegeltem, hogyan fogalmazzam elfogadhatóvá azokat a szövegeket, amelyek egyáltalán nem közlésre szánt írások voltak, hiszen nem azzal a szándékkal ültem le naplót írni, hogy majd valamikor kiadom, de az évek során egyre inkább gyûlt ez a fajta felismerés, szándék, tapasztalat, hogy majd meg kellene írnom a szerkesztett változatot is. Mert nyilvánvaló, hogy egy napi bejegyzés nem lehet olyan kerek, a gondolatokat úgy rögzítve, ahogyan az utóbb a könyvben megjelenik. Hogy senki ne vádolhasson azzal, hogy mást írtam akkor és más jelenik meg a nyomtatásban, minden kutatónak rendelkezésére fog állni az eredeti kézirásos anyag fényképmásolata, amit teljes egészében átadtam a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítványnak. A számítógépes változatot 2004 õszén kezdtem beírni és 2007 decemberében fejeztem be. Nagyon nagy munka volt, hihetetlen erõfeszítés - eredetileg 800-900 oldalt tett ki a kézi változat. A szerkesztett forma feszesebbé vált annak ellenére, hogy a szerkesztés során bizonyos, korábban leírt eseményekrõl vagy személyekrõl amennyiben véleményem megváltozhatott és megváltozott, megengedtem magamnak, hogy 2005-ben kommentárt fûzzek ezekhez - ami utóbb eszembe jutott vagy ami éppen aktuálissá tette a dolgot. �?s milyen érdekes, miként ismétlõdnek a helyzetek, így vagyunk állandóan az észak-afrikai helyzettel, az �?böl-háborúval, már akkor is, '88-ban volt �?böl-helyzet, a világpolitika mai szereplõi már akkor is ott voltak a világ színpadán, forog a világ, de mintha makacsul visszatérne egy-egy pontra. Mi késztette arra, hogy naplóírásba kezdjen? - Ha poénkodni akarnék, azt mondhatnám, itt kezdõdött, ahol beszélgetünk, a Bolyai Farkas Líceumban, ahol érettségiztem. 1961-ben végeztem - éppen ötven évvel ezelõtt - , kortársaim számára én írtam meg az év krónikáját, és én olvastam fel az érettségi ünnepségen: volt tehát némi elõzménye a naplóírásnak. 1988. december 1-jén volt 70 éves a gyulafehérvári román nemzetgyûlés, és annyira elfogott a keserûség, hogy még mindig ugyanazokkal a hazugságokkal, történelmi hamisításokkal, csúsztatásokkal élnek, ugyanazt szajkózzák, hogy elkezdtem írni, azt mondtam magamnak, nem lehetetlen, nem vágyálom csupán: biztos, hogy közel van a Ceauºescu-rendszer bukása. Nem akarom belemagyarázni, hogy a dolgok állásából következõen logikus volt az elõérzetem, hiszen nem mertem így leírni az elsõ lapra. Féltem. Már jócskán benne jártunk a Gorbacsov-féle nyitásban, a peresztrojkában, tehát ez is közrejátszott. Hozzájárult a naplónyitáshoz az is, hogy a Kossuth rádiót hallgatva az ember sokkal több információhoz is hozzájutott, mint az átlag romániai, elsõsorban a román ember. De engem felháborított december elseje ünneplése, nekünk azóta sem, és soha nem is lesz ünnep. Annyira sértett, hogy miután hivatali kötelességem lett volna megjelenni a december 1-jei ünnepségeken, koszorúzásokon, úgy sikerült intéznem az évek során, hogy soha nem tartózkodtam Romániában december 1-jén. �?gy adódott, hogy az eurórégiók közgyûlését mindig erre az idõszakra szokták összehívni. Togãnel, a fõnököm nem tudott idegen nyelveket, mindig engem küldött, én pedig kapva kaptam a lehetõségen. Így sikerült elkerülnöm az elkerülhetetlent. Ilyformán megmentettem magam attól a kínos helyzettõl is, hogy kifütyüljenek, amikor koszorúzom, mert ez is megtörtént. Ugyanis kénytelen voltam többször, nem december 1-jén, más alkalommal koszorút elhelyezni és kifütyültek. Számomra ez roppant kínos volt. Másoknak is. Tehát kerültem, ha lehetett, de itt jegyzem meg, hogy sokan megróttak ezért az RMDSZ-es vezetõk közül. �?n ezt így rendeztem. Nem tüntetõ módon, nem harsányan nyilvánítottam ki különvéleményemet, hiszen mint román törvényekre felesküdött köztisztviselõ, nem is tehettem volna büntetlenül. '88 végén kezdte írni, akkor ez mit jelentett, veszélyes volt? - Annyira veszélyes, hogy december 15-én házasodott a volt padtársam, és nem mertem leírni a nevüket. A vártemplomban volt az esküvõ, és csupán annyit írtam, hogy P és A esküvõje a vártemplomban. A feleségem tudta, hogy naplót írok, de nem nézett bele soha, és nem is foglalkoztatta a dolog. �?n elmondtam neki, látta, hogy késõig fennmaradtam vagy hajnalban keltem. A naplóírás is beépült a mindennapi életem tevékenységei közé. Késõbb lazítottam ezen. Amikor a Kossuth rádióban 1989-ben már elhangzott, majd január végén Pozsgay Imre kijelentette, hogy népfelkelés volt '56, és a hasonló nagy horderejû történések kortársa lehettem, mindezek arra sarkalltak, hogy folytassam a dolgot, és egyre kevésbé figyeltem arra, mit szabad és mit nem leírni, hogy ne törõdjek sokat a veszélyesnek tartott gondolatokkal. '88-ban nagyon lényeges dolog történt, néhai Balogh Csaba barátom lakásán megismerkedtem egy fiatal magyar történésszel, aki '87-ben diplomázott Szegeden. Bárdi Nándornak hívják, õ lett késõbb a könyvem szerkesztõje. Többször is, szinte kéthavonta találkoztunk titokban Csaba lakásán. Mindig hozott könyveket, folyóiratokat Magyarországról, és elvitte azokat a leveleket, amelyeket Csaba megjegyzéseivel fûszerezve mi fogalmaztunk meg Füzi Miska barátommal közösen. Nándi eljuttatta a Magyar Rádióhoz, Pozsgay Imréhez és más helyekre. De ez nem valami ellenállás volt, egyszerûen úgy éreztük, hogy valamit tenni kell. Így alakult 1989 decemberéig a naplóírás. Hogyan indult a politikai karrierje? - 1989 decemberében a véletlen úgy hozta, hogy Király Károllyal újra találkoztam. Király négy és fél évig, '73 és '78 között hivatali fõnököm volt, és több mint tíz éven át eljártunk tekézni a valamikori Voinþa-pályára, a Ligetbe. Mivel munkatársaim a Nemzeti Megmentési Frontba delegáltak, akkor Király Károly engem meglátott, és javasolta, hogy vállaljam el a megye gazdasági ügyeit, feleljek én azokért a Front bürójában, én ugyanis igazán ismerem Maros megyét, hiszen a megyében rengeteg kisipari szövetkezet volt. '90 január 3-án elvállaltam, onnantól kezdve március 20-ig, a rosszemlékû etnikai konfliktusig voltam pozícióban. Eredeti munkahelyemen állásomat felfüggesztették, zárolták, és pontosan az ominózus 20-án megválasztottak a kisipari szövetkezetek elnökének, ezért aznap bent sem voltam a tanácsnál, csak este tudtam meg az eseményeket. Másnap bementem és bejelentettem, hogy abbahagyom a politizálást. Erre jött Voican Voiculescu és kinevezett alelnöknek. Leváltották Kincsest, Királyt. Meg voltam gyõzõdve, hogy semmi dolgom nem lesz szövetkezeti elnökként. Fel voltam szabadulva, hiába mondtam a tanácsnál, hogy három napja húszezer embernek vagyok a fõnöke, hiába mondtam volna akármit is, megszavazták, hogy én legyek a magyar alelnök: belecsöppentem ebbe. Egy fizetésért dolgoztam három és fél hónapig, el akartam búcsúzni, otthagyni a politikát. Naplóírás közben a kultúrával is foglalkozott a napi politika mellett, maradt erre is ideje. A köztudat általában úgy tartja: a mérnököt nem érdekli a 2012. január 4.Ország(ok)A világ bármely pontjáról az anyaországunkba (?) érkező látogatót immár a Magyarország felirat üdvözli, alatta a nemzeti lobogó újabb változata, ugyanis a fehér mezőben ott látható a koronás címer. Megszűnt volna a köztársaság? – kérdezheti joggal a kevésbé tájékozott utazó, hiszen eléggé nehezen értelmezhető, hogy miután annyi minden megváltozott szűkebb hazánkban, a köztársasági berendezkedés eléggé időtállónak bizonyult. Hiszen a mára már rossz emlékűnek számító népköztársaság után az egykoron Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök (és volt moszkvai magyar nagykövet az “átkosban”…) által kikiáltott III. Magyar Köztársaság úgy él emlékeinkben, mint a demokratikus államokra jellemző berendezkedés egyik legfőbb ismérve. Márpedig a Magyar Királyság megszűnte óta eltelt közel egy század igazán tekintélyes hosszúságú időszaknak tűnik ebben a rohanó világban. Sajnos, ilyenkor, óév végén, új év elején, amikor a higgadt mérlegkészítésnek és a reményekkel teli tervezésnek lenne itt az ideje, Budapesten mintha teljesen függetlenítette volna magát a naptártól az éppen regnáló hatalom: gyorshajtásban fogad el olyan törvényeket (minden kétséget kizáróan kétharmados többséggel, vagyis jogszerűen), amelyek részben vagy teljesen behatárolják Magyarország mozgásterét mind gazdasági, mind diplomáciai téren. Nem én mondom (hogy jövök én ehhez?), hanem igencsak mértéktartónak elismert szakmai-politikai tényezők, szervezetek, intézmények. És “mondja” a budapesti utca is, ahol a Blaha Lujza tértől szinte a Duna-partig álló sorban várták az emberek karácsony környékén az ingyen osztott ebédet. Felkavaró volt ezt látni nekem, hiszen kisebb városban töltöttem életem javát, nem is szembesülhettem ilyen brutálisan azzal a kiszolgáltatottsággal, amit itt láthattam. Gyorsan tegyem hozzá: ezek a sorok a volt kormányzás idején is bizonyára nagyon hosszúak voltak, nem volt akkoriban alkalmam itt járni, de azért nagyon ideje volna érzékelni valamit jót is abból, ami az elmúlt másfél év intézkedéseinek az eredménye. Nem vagyok vak és nem lettem kevésbé magyar, de azt, hogy ipari méretekben folyik a törvénykezés, a valós társadalmi párbeszéd mellőzésével vagy formaivá torzításával, hogy a média maholnap csak egy hangszeren játszik és hogy a forint történelmi mélységbe zuhant, minden józanul gondolkodó magyar ember, határon innen és túl, tisztán látja. És nehogy azt gondolja bárki, hogy a fent leírtak nem keserítenek el, hanem egyenesen örülök a dolgok ilyetén alakulásának! Semmiképpen nem fogalmazódik meg bennem, hogy bezzeg már jó ideje többen mondják-mondjuk, hogy meg kell hallgatni a szakmai véleményeket, meg kell fontolni és nem lesöpörni a bírálatokat! Természetesen nem arra utalok, hogy engem kérdezzenek meg, bár volna (és mindig lesz!) tapasztalatból eredő gondolatom arról, hogy miként történik a közigazgatás átalakítása, hogyan kellett volna már régen megszüntetni azt az összeférhetetlenséget, mely szerint valaki polgármester (vagy megyevezető, helyi képviselő stb.) és egyazon időben parlamenti képviselő is. Persze dupla javadalmazással, közpénzből. A visszaállamosított közszolgáltatásokról és egyéb intézkedésekről is megvan a véleményem. Hiszen mindenki számára világos: a már kipróbált és bűnrossznak bizonyult “megoldásokhoz” nem volna szabad visszatérni. Közben fél szemmel, de mindig egész lélekkel figyelek “haza” is, itthonról. Azt kell mondanom, hogy ott sem rózsás a helyzet, de amit diplomáciából bizonyítottan működőképesnek látott a mindenkori román hatalom, azt továbbra is következetesen követi: azonnal megígér mindent és annyit teljesít ezekből az ígéretekből, amennyit anélkül lehet, hogy nemzeti érdekeit ne sértse. Jó volna, ha alaposan tanulmányozná a magyar diplomácia is mindazt, amit 1866-tól (I. Hohenzollern Károly) Románia lépett a nemzetközi életben. Persze eddig is lehetett volna tanulni, de a tanulás egyik alapfeltétele az olvasás és az olvasott szöveg megértése. Ezzel együtt a romániai gazdasági-társadalmi élet is elkeserítő következtetések levonására késztet: a kisebbségi törvényt mai napig nem sikerült elfogadtatni, a köztisztviselők bérezése néhol megalázóan alacsony maradt, a tanügyi törvényt, de akár a helyi közigazgatási törvény (2001. május!) előírásait folytonosan áthágják vagy egyszerűen elszabotálják, közben pedig a magyar közösséget oly mértékben megosztják felelős (?) vezetői, hogy az szinte példa nélküli. Holott kilenc hónap kivételével nyolc éve az RMDSZ kormányzati tényező Romániában! Talán mégsem kellett volna az elmúlt években szinte mindenhez a nevét adnia. Belátom, nem valami derűs vissza- és előretekintés ez. Ha pedig hozzáteszem, hogy “sikerült” összebonyolítani a helyhatósági és parlamenti választásokat egy kormányzati felelősségvállalással (ami ugyan jogszerű, de attól még teljesen elhibázott döntés, különösen az RMDSZ részéről), a 2012-es évre vonatkozó várakozásaink sem lehetnek rózsaszínűek. Egy pillanatig sem gondolom, hogy mindezt nem rágták csontig már a romániai médiában, de azért megjegyezném: ami a minap a román-magyar hokimeccs kapcsán történt, az jellemző arra, hogy mennyire nem tanultunk semmit. Fiataljaink gondolkodásában (tisztelet a kivételnek) máig egyfajta kényszernek tűnik a román nyelv elsajátítása, a tanultabbak közben angol, francia, német nyelven doktorálnak, mert nem Romániában képzelik el a jövőjüket. A csíkszeredai történet pedig alaposan visszavetette a román–magyar kapcsolatokat, no nem a két ország között, hiszen tudjuk, az a kapcsolat “kegyelmi állapotban van”, hanem a román és a magyar közösség romániai állapotába rondított bele. Én magyarként, ellentétben azokkal, akik oly nagyon vagy csak cinikusan védelmükbe vették a hokisokat, egyáltalán nem vagyok büszke a fiatal sportolók magatartására. Arra meg különösen nem, ahogyan egyes székely fórumozók megnyilvánultak az eset kapcsán, minősíthetetlen szavakkal illetve mindenkit, aki bírálni “merte” a nagy “hőstettet”. A közönség énekelhette bátran és elérzékenyülve a magyar és a székely himnuszt, magam is megtettem, amikor “közönség” voltam, de választott közéleti vezetőként csak ünnepi alkalmakon (március 15, október 6) engedhettem meg magamnak. A sportolók, Románia feliratú mezben, amelyben tisztességgel képviselték HAZÁJUKAT, hiszen legyőzték a magyar válogatottat, ha már nem énekelték a román himnuszt, megértem, de a magyar és székely himnusz éneklésétől el kellett volna tekinteniük. Elkoptatott közhely, de nem tudok mással előhozakodni: a remény hal meg utoljára. Az a remény, hogy minden józan számítás ellenére a 2012-es év mégsem lesz olyan sötét, mint ahogy azt, szándékaim ellenére, lefestettem. Ezt kívánom valamennyiünknek! Virág György Népújság (Marosvásárhely) 2012. május 29.KádárMájus 26-a, néhai Kádár János magyar pártvezető századik születésnapja alkalmából a Politikatörténeti Alapítvány szervezésében előadás-sorozatot rendeztek Budapesten. A nagy érdeklődés mellett megtartott előadásokat rangos magyar történészek (Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Földes György, Rainer M. János és mások, köztük a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán) és Robert Gough angol kutató tartották. Miközben érdeklődéssel hallgattam az előadásokat, azon kaptam magam, hogy hiába keresek aktuálpolitikai utalásokat, célozgatásokat, netán propagandisztikus kijelentéseket, a történészek valamennyien megmaradtak a szakma által elfogadott és a kutatókra jellemző tárgyilagosságnál. A hiba természetesen bennem van, aki a napi hírözönben folyamatosan kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy minden vagy szinte minden híradás csak az éppen hatalmon levők dicsőítését, az eredmények felmagasztalását szolgálja. Tisztelet a tartásos média egyre szűkebb körének, amely még ellenáll ennek a "korparancsnak" itthon és otthon egyaránt. Az élményszerű előadások sokféle párhuzamra adtak alkalmat számomra. Ennek egyik, nagyon is időszerű kérdése: miért van az, hogy a magyar társadalom máig sokkal elnézőbben viszonyul Horthy Miklós személyéhez, mint Kádár Jánoséhoz? Míg az egyiknél folyamatosan hivatkozik arra, hogy kénytelen volt a német szuperhatalom kottája szerint játszania, addig a másiknak nem nézi el, hogy a szovjet hatalom szolgáltatta "zenére" kellett "táncolnia"?! Holott a két világháború között Magyarország nem volt német megszállás alatt (1944. március 19-ig), míg Kádár idejében (1956–1989), de előtte és még utána is egy ideig végig jelen voltak a szovjet csapatok ("ideiglenesen", ugye…) anyaországunkban. Miért lehet szinte elnézően kezelni a köztudatban, hogy az egyik magyar állampolgárok százezreit küldte a halálba (Don-kanyar, holokauszt), a másikat viszont súlyosan elítélik (jogosan) azért, mert ugyancsak magyar állampolgárok ezreit küldte börtönbe, halálba, százezreit kényszerítette elmenekülni az országból?! Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti két kérdésre csak alapos, felkészült szakemberek által végzett közvélemény-kutatás tudna választ adni, de számomra enélkül is adódik a kézenfekvő válasz: azért, mert a magyar társadalomban továbbra sincs meg a komoly elhatározás a saját múlttal való őszinte szembenézésre! Ismétlem önmagam: a magyar ember nemcsak Petőfi (A magyar nemes) idejében nem szeretett olvasni, mostanság sem hajlik erre. Másként nem történhetne meg az, hogy a napokban lezajlott és nyugvópontra még mindig nem jutott hisztéria Nyirő József hamvai miatt immár diplomáciai hadakozáshoz vezetett Magyarország és Románia között, miközben egyszerű tény, hogy Kádár János hamvait öt évvel ezelőtt elrabolták, felesége maradványait szétszórták, a tetteseket máig nem sikerült azonosítani. Pedig azért annyi arányérzék lehetne végre bennünk, hogy (össze nem keverve művészetet és politikát!) Kádár Jánost a huszadik századi magyar történelem egyik meghatározó személyiségeként ismerjük el, míg Nyirő József irodalmi munkásságának megítélését bízzuk az olvasókra és az irodalomtörténészekre, közéleti szerepének megítélését pedig a történészekre. Nekem, anélkül, hogy akár a történészek, akár az irodalmárok táborába tartoznék, akárcsak olvasóim döntő hányada, azért lehet határozott véleményem arról, hogy az arányokat tekintve, szigorúan most a két, fent említett személyiséggel kapcsolatban, súlyos tévesztés akár csak egy lapon is emlegetni őket. Természetesen nem szándékozom megkerülni azt sem, hogy a közeli választásokkal kapcsolatban szóljak néhány szót, megtettem eddig is, és igyekszem következetesen elmondani véleményemet arról, ami életem fővárosában, Marosvásárhelyen történik. Nem várom, hogy olvasóim többsége velem egy véleményen legyen, de azt kell mondanom, hogy személy szerint értetlenül állok az előtt a jelenség előtt, amely a biztos kudarchoz vezet június 10-én: a megosztottság olyan foka, amelyről soha nem tudtam volna elképzelni, hogy bekövetkezhet. És a legfájóbb az, hogy általam egyébként nagyon tisztelt, értékes emberek nem képesek felülemelkedni egyéni sértettségen, vélt vagy valós mellőzöttségen, és olyan gyűlölettel viseltetnek nemzettársukkal szemben, ami immár fizikai erőszakra buzdító, megsemmisítésre törekvő cselekedeteket hív elő. Döbbenettel olvasom, hogy választott polgármestert, családját létében fenyegető üzenetek röpködnek oda- vissza Maros megyében. Vajon senkinek nem jut eszébe inkább, legalább egy perc erejéig, hogy például Nagy Győző mérnöknek bár megköszönje, amiért 1992-ben, nagyon nehéz előcsatározások után elvállalta (és megnyerte, mert egységesen szavaztunk mellette!) a polgármester- jelöltséget?! Miért nem jut legalább annyi időnk, hogy Csegzi Sándornak megköszönjük, őszintén, minden hátsó szándék vagy rosszul értelmezett tekintélytisztelet nélkül, amiért 12 év alpolgármesteri tevékenysége alatt számtalan rendezvénnyel, tudományos és művészeti eseménnyel, alkotással gazdagította Marosvásárhelyt, és minden alkalommal csupán a közösség érdekének elsőbbsége miatt lépett hátrább, elfeledve sértést, egyéni ambíciót? Persze közben zajlanak a Marosvásárhelyi Napok, de azt nem kellene elfelejteni, hogy ennek a rendezvénysorozatnak a megteremtője Fodor Imre egykori (1996-2000) polgármester volt. Tudom, róla néha említést tesznek a Napok során, bár amit Ő megálmodott, arra már csak nyomaiban emlékeztetnek néhány éve a rendezvények, még az időpontot is megváltoztatta a Város fura ura. Mégis, illene elgondolkodni, hogy az itt említett három városvezetőnk mindegyike az RMDSZ támogatásával, döntő többségében a magyar nemzetiségű marosvásárhelyiek szavazatával jutott helyzetbe, alkalmi, jelentéktelen "magyar" konkurenciával szemben. Aki úgy gondolja, hogy elég volt az RMDSZ-ből, jöjjön valaki "más", az arra fog ébredni, hogy június 11-én ugyanazt fogja hallgatni munkába induláskor, amit 2000-ben hallott: "sa va fie clar, Florea-i primar!" Én már soha életemben nem fogom elfelejteni azt a 2000. június 19-i hajnalt, amikor a második fordulóban győztes csapata ezt skandálta az RMDSZ-székház Apolló- épületi ablakai alatt. Virág György. Népújság (Marosvásárhely) 2013. január 14.Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen I.Az új vezetőség összeállításánál már az első órákban figyelembe vették a város etnikai szerkezetét. Ebben közrejátszott az is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen a tüntetéseken a magyar munkások. A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék. A temesvári eseményekről szóló nem hivatalos hírek hamar megérkeztek Marosvásárhelyre. A levegőben ott vibrált valami feszültség. A bátrabbak baráti, szakmai körökben viszonylag nyíltan hangoztatták véleményüket, az óvatosabb személyek csak suttogva adták tovább a rendelkezésükre álló híreket. December 17-én több katonai egységet, így a marosvásárhelyieket is, riadóztatták. A módszerek helyi szinten is kísértetiesen hasonlítottak azokhoz az eljárásokhoz, amivel a pártvezetés szokás szerint reagált különböző kiélezett helyzetekben: a mozgósítás és az ideológiai indoktrináció ötvözése. A diktatúra közvetlen kiszolgálói és követői december 18–20. között félelemből vagy meggyőződésből, az önámítás utolsó erőforrásait felélve ismételten kifejezték lojalitásukat Nicolae Ceauşescu rendszeréhez. December 20–21-én több intézményben és vállalatnál is elítélő gyűléseket szerveztek, amelyeken a jelenlevők (sokszor nem túl nagy lelkesedéssel) elítélték a temesvári eseményeket. A helyzet rendkívül feszült volt. A gazdasági megszorítások, a kialakult nemzetközi- és belpolitikai helyzet téves lereagálásának következményei a társadalmi tűréshatárt súrolták. A különböző váltásokban, munkacsoportokban a vezető hangadók már nyíltan beszéltek az esetleges megmozdulások lehetőségéről. Szintén december 21-én, a reggeli órákban a marosvásárhelyi katonai parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy vezényeljenek ki csapatokat a város különböző pontjaira és akadályozzák meg, hogy a tüntető csoportok eljussanak a városközpontba, a megyei pártszervezet székházához. A pártszékházat és a városközpontban levő intézményeket a különböző katonai és rendfenntartó alakulatok együttesen biztosították. December 21-én délelőtt 11 óra körül az Imatextől a munkások egy része a központ felé indult. Az váltotta ki az első ellenállást, hogy alá akarták íratni velük a temesvári megmozdulásokat elítélő nyilatkozatot. Újabb tüntetők csatlakoztak hozzájuk az IRA-tól és a Metalotechnicától. Az Imatextből érkező hírekre reagálva a pártvezetés a gyár irányába küldött két autó Securitatés kiskatonát és milicistát lőszer nélkül. A parancsokat a megyei pártvezetés telekonferencián kapta meg. A rendőrségnek még ekkor sem kommunikálták le hivatalosan, hogy valójában mi is történt Temesváron. A karhatalmi szervek és a pártvezetés megpróbálta rávenni az embereket arra, hogy menjenek haza. A tömeg egy része szétszóródott, egy kemény, kb. ezres mag viszont a járdákon túljutott a kordonon, amelyet időközben vissza is vontak a város központjába. A tömeg végül a katona- és rendőrkordonnal védett megyei pártbizottság elé érkezett, ahol követelte, hogy a megyei első titkár, Viorel Igreţ tárgyaljon velük. Estére a tömeg megfogyatkozott. Ennek a hatására néhány vezető úgy döntött, hogy megpróbálnak újabb embereket toborozni a lakónegyedekből. A „toborzó menetből” a város központjába visszatérő tömeget katonai- és rendőrkordon fogadta. A karhatalmi szervek néhány embert kiemeltek és elszállítottak, majd könnyfakasztó gránátokkal és vízágyúval próbálták szétoszlatni a tüntetőket. Este kilenc körül eldördültek az első lövések. Egyes visszaemlékezések szerint a Grand szálló, a Kultúrpalota és a Posta épülete környékén 70-80 tüntetőt tartóztattak le azon az estén. Többségüket rendőrség terepjárókba ültették és a Securitate épületébe szállították, ahol többüket bántalmazták. A karhatalmi védelmi gyűrű egész éjszaka őrizte a pártszékházat. A helyi nómenklaturisták egy része és a bukaresti küldöttek a pártszékházban töltötték az éjszakát. 1989. december 21-én este hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. A megyei kórházban 18 sebesültet ápoltak, de ezek száma jóval nagyobb volt, a következményektől tartva sokan otthon látták el sebeiket. A december 21-i marosvásárhelyi történésekről hivatalos jelentés készült, amely az eldördülő sortűz ellenére felmentette a hadsereg vezetőségét. A katonai ügyészség meglátása szerint a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor. 22-én reggel 6-kor a rendőrség újabb parancsot kapott, hogy le kell zárni a főteret, mert tüntetés lesz újra. A reggeli órákban valóban újra tüntetni indultak a munkások, ezúttal az előző napinál is nagyobb számban. Király Károly emlékirataiban azt írja, hogy őt több gazdasági egység (Ilefor, Bőrgyár, Konzervgyár) küldöttsége kérte fel, hogy csatlakozzon a tüntetőkhöz. Király elfogadta és a tömeggel együtt érkezett meg a központba. Menet közben körvonalazódtak a tüntetők első kérései: Ceauşescu lemondása, a Securitate felszámolása, egyenlő bánásmód minden állampolgárnak nemzeti hovatartozástól függetlenül, általános sztrájk Ceauşescu bukásáig, szolidaritás Temesvárral. A tömeg több jelszavat skandált, többnyire román nyelven: Fără violenţă! (Erőszak nélkül), Vrem cu Timişoarara! (Temesvárral vagyunk), Noi suntem poporul! (Mi vagyunk a nép), Libertate! (Szabadságot), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval). A városközpontban Király Károly, Florian Aurel és több tüntető vezér rövid buzdító beszédet mondott. Az új hatalmi szervek megválasztása, a helyzet normalizálódása, december 22–29. A Marosvásárhely központjában kialakult feszült patthelyzet Ceauşescu futásának hírére oldódott fel. A diktátor meneküléséről szóló hír hallatára a helyi a pártvezetők zöme a pártszékház hátsó felén, a pártszállón keresztül, amint tehette, elhagyta az épületet. Akik maradtak, hangosítást szerveztek, beszélni szerettek volna a tömeggel. 12,30 körül a tüntetők egy része behatolt a pártszékházba, ahonnan könyveket, iratokat, képeket, pártcímereket dobáltak ki, amit a tömeg üdvrivalgás közepette fogadott, összetört, illetve meggyújtott. A véleményformálók, vezetők a Kultúrpalotába hózódtak vissza. Onnan beszédet intéztek a téren levő tömeghez és elkezdődtek az első tárgyalások. A tömeg egy része a Securitate épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Ott két részre szakadva vonultak az épület két bejáratához. A Securitate munkatársai, alkalmazottai különböző menekülési útvonalakon elhagyták az épületet. Az első szónoklatok du. kettő körül hangzottak el. Rövid beszédet mondott többek között: Făgărăşan Angela, Florian Aurel, Király Károly, Man Nistor, Sütő András. Királyt, aki fél háromkor intézett beszédet a téren levőkhöz, a tömeg hangos ovációval fogadta. A 22-i eseményeknek két kiemelkedő fontosságú pillanata volt. Az első a diktátor házaspár bukásának pillanata és megyei pártvezetés ebből bekövetkező hirtelen visszavonulása. A második fontos történés a kialakult politikai vákuum kitöltésének pillanata volt. Délután kettő körül a tüntetők vezérei, szószólói mellé megérkezett egy etnikailag vegyes értelmiségi csoport, amelyik átvette az események irányítását: Király Károly, Sütő András, Man Nistor, Florian Aurel, Mihai Sin stb. Olyan személyekről van szó, akik kellő késztetéssel rendelkeztek és feljogosítva érezték magukat az előző rendszer bánásmódja miatt arra, hogy véleményt alkossanak, hogy beszéljenek a tömeghez, hogy befolyásolják az események alakulását. A Kultúrpalotában így összegyűlt vezetők eldöntötték, hogy létrehozzák az első listákat az újonnan javasolt vezetőkről. Közös megegyezéssel (habár voltak őt ellenző szórványos bekiabálások is) végül Király Károlyt jelölték első számú vezetőnek, helyetteseinek pedig Man Nistort (egykori politikai fogoly) és a tüntető csoportok élén tevékenykedő Sorin Moldovant (a Vegyipari Kombinát munkása). Az új szerv képviselői közölték Bukaresttel, hogy Marosvásárhelyen minden rendben van, stabil a helyzet. Ugyanazon az estén megszervezték az üzletek, intézmények védelmét is, amelyet trikolóros karszalagos forradalmárok láttak el. A lakosság a tömbházak védelmét szervezte meg egy esetleges, a civil lakosságot érhető támadás elhárítása végett. Az új megyei vezetőség összeállításánál a jelenlevők már az első órákban figyelembe vették a térség és a város etnikai szerkezetét is. Így, más magyarok által is lakott erdélyi nagyvárosokkal (Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti) ellentétben, Marosvásárhelyen többnyire a megyei nemzetiségi arányoknak megfelelően voltak jelen magyarok az új vezetőségben, és a megye élén is egy magyar nemzetiségű vezető állt. Abban, hogy ez így alakult, szerepet játszott az a tény is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen az utcákon, a tüntetéseken a magyar munkások. A Maros megye élére álló új hatalmi szerv képviselői azonnal, feltételek nélkül elfogadták a Ion Iliescu köré csoportosuló új román vezetést. Király visszaemlékezése szerint, az új megyei vezetőség még aznap este találkozott a hadsereg, a rendőrség és a Securitate képviselőivel, ahol tisztázták a kialakult helyzetet, és azt is, hogy a bukaresti utasítások alapján a Securitate a hadsereg alárendeltségébe került. Király beleegyezett abba is, hogy azok a securitatés alkalmazottak, akik veszélyeztetve érezték családjuk és önmaguk testi épségét, elmenekítsék a városból a családtagokat olyan településekre, ahol nem ismerték őket. Másnap, december 23-án reggel zajlott le Marosvásárhely főterén, ahogy a korabeli sajtó nevezte, az első szabad népgyűlés, ahol több helyi vezető mondott beszédet. Délután ismét tanácskozásra ült össze az új hatalmi szerv, tisztázni a helyzetet és kiegészíteni a sorokat. Megalakult a Nemzetmegmentési Front Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa (NMF MMIT). A tanácsba a fontosabb gyárak, üzemek, intézmények, a hadsereg és a történelmi egyházak küldöttei kaptak helyet, ezek között természetesen nem hiányoztak az ún. önjelölt küldöttek sem. A rend és fegyelem megőrzése mellett az új hatalmi szervek legfontosabb feladata az volt, hogy biztosítsák a lakosság számára az alapvető életfeltételeket: melegítés, világítás, élelmezés. 23-án első lépésként megalakult a lakosság élelmezéséért felelős biztosság, kinevezték a mezőgazdaságért felelős munkatársakat és az orvosi ellátást koordináló munkacsoportot. A fenti bizottságok hatáskörébe tartozott a segélyszállítmányok rendszerezése és szétosztása. 23-án elkezdődött az üresen maradt városi vezetés megszervezése is. Első ízben a megmozdulások során keletkezett űrt betölteni kívánó értelmiségiek jelentkeztek, akik megalakították az ideiglenes városi tanácsot, egyelőre szakbizottságok felállítása nélkül. A városi tanács első felállásban magyar többségű volt. 24-től a hadsereg képviselője, Ioan Judea ezredes töltötte be az elnöki tisztséget, Sanda Veronica Moldovan és Weszely Tibor voltak az alelnökök, a titkári pozícióba pedig Iuliu Suciut választották meg. 1990. december 31-én a kora délutáni órákban az NMF városi elnöke, Ioan Judea találkozott a rendőrség képviselőivel és bejelentette, hogy egyetlen rendőrt sem menesztenek, a problémás személyeket más vidékre helyezik. A megye jövőjét illetően január 3-án került sor az első fontosabb politikai eseményre, a helyi vezető szervek újraválasztására. A december 22-én jellemző eufóriát felváltották a különböző érdekcsoportok és személyek közötti viták. A legfontosabb kérdés az volt, hogy ki örökli az időközben Bukarestbe, az NMF országos vezetésébe hívott Király Károly megyei elnöki tisztségét. A hadsereg képviselői fontos pozíciókat követeltek maguknak, illetve felmerült az etnikai arányok kérdése is. A több órán át tartó vita után egyfajta kompromisszumos megoldás született. Király maradt elnöknek, de munkáját három alelnök hivatott segíteni. A hadsereg-pártiak viszont némi előnnyel zárták a szavazásokat, hisz országos szinten is egyedi módon Ioan Scrieciu tábornokot ún. első alelnöknek választották meg, Gâlea Valert és Kincses Elődöt pedig alelnöknek. Az első alelnöki tisztség azért volt fontos, mert Király távollétében gyakorlatilag Ioan Scrieciu állt a megye élén. A megyei szervek összetétele a következőképpen alakult: Baculea Dan jegyző, Pop Dorel - Ifjúsági bizottság, Man Nistor - Oktatás és tudományért felelős bizottság, Virág György - Gazdasági bizottság, Mihai Sin Kulturális bizottság, Hârşan Viorel - Ökológiai bizottság és Jakabffy Attila - Kisebbségi bizottság. Régi-új elit Maros megyében és Marosvásárhelyen Romániában, így Maros megyében is a diktatúra szorítása miatt nem szerveződött meg egy jól körülhatárolt ellenzéki mozgalom. Többek között ennek tudható be az is, hogy a helyi pártvezetés összeomlását követő vákuumban egy viszonylag heterogén csoport jelentkezett, akik között az első fázisban megtaláljuk a tüntetők néhány vezéregyéniségét (Sorin Moldovan, Făgăraş Angela), illetve azokat a személyeket, akik erre a történelmi szerepkörre önkéntesen jelentkeztek: egykori politikai foglyok (Man Nistor), Ceauşescuval szembeforduló értelmiségiek, egykori nómenklaturisták (Sütő András, Király Károly). Az idő múlásával, december 23-án ez a csoport kiegészült a különböző megyei gazdasági egységek, kulturális intézmények, egyházak és a hadsereg képviselőivel. Az első órákban, napokban a közös ellenségkép és a hatalomváltás okozta zűrzavar orvoslása fogta össze ezt a minden szempontból heterogén csoportot. A tüntető munkások vezérei és a gyárak küldöttei egyértelműen a technikai értelmiség felé billentette a mérleg nyelvét. Nyilvánvaló volt, hogy a közvélemény kritikájának leginkább kitett megyei és városi tanácsba nem kerülhettek be elvileg olyan személyek, akik a közvélemény előtt is ismert vezető politikai tisztséget töltöttek be a Ceauşescu korszakban. Kivételt Király Károly, Sütő András vagy Ion Scrieciu jelentettek. Király és Sütő KB tag, illetve póttag volt, Scrieciu pedig vezető katonatisztként tagja volt a hatvanas évek végén a megyei pártbizottságnak. Sütő (aki január elején amúgy is lemondott) és Király esetében a nemzetiségi jogokért történő kiállás, kvázi disszidensként való megítélésük adott legitimációt és ismertséget, Scrieciu pedig a diktatúra puhább időszakában töltött be a közvélemény számára teljesen ismeretlen tisztséget. Király Károly személyében egykori nómenklaturista, magyar származású vezetője volt Maros megyének. A diktatúra bukásának pillanatában ő volt az a személy, aki kellő ismertséggel, tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy az események élére álljon és, hogy Bukarestben és Marosvásárhelyen is egyaránt elfogadják. A hetvenes évek elején került ki a pártvezetésből, önkéntes alapon. Ez viszonylag elegendő időintervallum volt ahhoz, hogy a köztudatban megkopjon a pártaktivista múltja, habár, mint említettük, történtek erre nem túl erőteljes utalások. A Szabad Európához intézett levelei, amelyben a diktatúra nemzetiségpolitikáját bírálta, nagy népszerűséget eredményeztek számára a magyar lakosság körében. Jó kapcsolati tőkével rendelkezett Bukarestben, az új vezetés egykori nómenklaturista részlegét személyesen is ismerte. Úgy tűnt, Király személye az első napokban mindenki számára garanciát jelentett. Bukarest és Iliescu azt remélhette tőle, hogy Maros megye nem fog a radikalizmus útjára lépni, a marosvásárhelyi magyarok pedig az etnikai ügyek képviselőjeként tekintettek rá. A helyi románság és a román elit pedig azt nyugtázhatta, habár magyar vezető került a megye élére, legalább olyan személyről van szó, aki valamikor integrált része volt a román államvezetésnek. Ami az etnikai arányok tiszteletben tartását illeti – elsősorban a magyar képviselők jelenlétére vonatkozóan – már az első pillanatokban kihangsúlyozták annak fontosságát. Megjegyzendő, hogy a kérdés érzékenységét a román képviselők többsége is belátta már az elején és a rendszerváltás első napjaiban komolyabb kifogások ez ellen nem hangzottak el. A román fél számbeli túlsúlyát amúgy egyetlen fórumon sem veszélyeztette semmi, ugyanakkor magyarok is elfoglalhattak néhány fontos pozíciót. Megyei szinten ebben nagy szerepet játszott Király Károly, aki, mint említettük, megfelelő taktikai érzékkel hozott pozícióba néhány személyt a közvetlen környezetéből. Az 51 tagú megyei tanácsban 28 román képviselőt választottak be, 20 magyart és három németet. A megyei tanács végrehajtó bizottságának öt román és négy magyar nemzetiségű tagja volt. A városi tanácsnak 13 magyar tagja volt, 12 román és egy német. A tanács élén Judea ezredes személyében román elnök volt, a városi végrehajtó bizottságban pedig négy-négy román és magyar, illetve egy német tag volt. Novák Csaba Zoltán Transindex.ro, 2013. január 19.MentelmiRendszeres olvasóim bizonyára emlékeznek arra az ígéretemre, hogy a magyarországi 2012-es történtek és 2013-as kilátások után a romániai helyzetről fogom kifejteni véleményemet az első adandó alkalommal. Időközben sikeresen, vagy legalább jól-rosszul, mindenki túljutott a minden év elején szokásos zűrzavaron, így némileg tisztább fejjel, hogy azt ne mondjam: józanul állhatok neki magam is a fejtegetéseknek. Mivel pedig a 2012-es év romániai viszonylatban olyannyira zsúfolt volt a szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan történésektől, megpróbálok inkább azzal foglalkozni, hogy milyen kilátásokkal vágtunk neki ennek a most kezdett évnek. Annyit azonban mindenképpen el kell mondanom, hogy soha ki nem találtam volna a tavaly év elején azt, hogy kevesebb, mint 12 hónap alatt alatt három kormánya is lesz Romániának (Ungureanu, Ponta I. és Ponta II.). Azt sem tudtam volna megjósolni, hogy az államelnök felfüggesztésére sor kerül, illetve mégsem, hiszen az érvényességi küszöb nem csekély európai uniós szemöldökráncolással is erősített "magassága" nem tette lehetővé Traian Basescu menesztését. Hogy aztán ezért is mi, romániai magyarok lettünk a fő bűnösök, azon már fölösleges is csodálkozni. Mi ugyanis mindig "kéznél vagyunk", nem is értem, miért nem dicsérnek meg ezért bár egyszer román nemzetiségű honfitársaink. Az már távolról sem vicces, hogy a helyhatósági, majd a parlamenti választásokon a "választás szabadsága" a magyar közösségen belül olyan kifacsart formában nyilvánult meg, hogy arra nem sokan gondolhattak. Az RMDSZ, erőfölénye tudatában, elfelejtette: az erős attól lesz még erősebb, hogy védi-óvja és nem földbe döngöli a gyengébbet. A gyengébbek pedig folyton úgy viselkedtek, mintha a demokrácia azt jelentené: a (számszerűen) kevesebbek diktálnak a többeknek. A következmények olyan eredményhez vezettek, hogy attól koldulunk, egyelőre még csak a szó átvitt értelmében, bár ebben sem vagyok biztos. A romániai magyar közösséget "sikerült" megfosztani eddig sem többségi hatalomként létező képviseletének néhány helyétől, másrészt a kevesebbek által választott alakulatok vezetői továbbra is úgy tesznek, mintha mi sem történt volna: ugyanazzal a vehemenciával osztják az észt, mint a választási kampányban. Legalább azt illene immár észrevenni, hogy a pályán kívülről nem lehet szabályos gólokat szerezni, még ha óriási hangerővel biztat is minket bárki. No de erről inkább nem írok, mert rögtön eszembe jut a zárt kapuk mögött sorra kerülő magyar–román labdarúgó- mérkőzés (március 22., Budapest), amiről tényleg jobb, ha (követve a magyar miniszterelnök példáját) nem szólok semmit. Arról ejtenék még néhány szót, hogy októberben paktumot kötött az RMDSZ vezetése a jelenleg kormányon levő pártokkal. Maga a szöveg, késéssel, nyilvánosságra is került. Személyes véleményem erről az, hogy védhető. Akik úgy nyilatkoznak, hogy erre nem volt felhatalmazása a szövetségnek, elfelejtik, hogy az aláírók JOGOSAN képviselik a romániai magyar közösséget, a 2008-ban megszerzett (némelyek esetében a 2012-ben megerősített) szavazatok alapján. Milyen politikai lehetősége lett volna az RMDSZ-nek eddig is, ha minden nagyobb horderejű döntése előtt külön "felhatalmazást" kért volna választóitól, és milyen TÖRVÉNYES módon tudta volna ezt megszerezni? Emlékszem, a 2000-2004 közötti választási ciklusban az RMDSZ, országos és helyi szinteken egyaránt, több megállapodást kötött az akkor kormányzó PSD-vel, és ezek alapján számos, máig érvényben levő kisebbségi (és nem csak, hanem infrastrukturális, egészségügyi, oktatási, szociális, művelődési stb.) jogot-követelést tudott biztosítani. Azokat a megállapodásokat sorra nyilvánosságra is hozták mindkét fél beleegyezésével, aztán többek között ennek is tulajdonítható, hogy a Nastase-kormány megbukott 2004- ben, "magyarbarátsága" okán. De az RMDSZ-t akkor is számtalan támadás érte "belülről", hogy nem kellett volna aláírnia azokat az egyezségeket. Félreértések elkerülése végett: aki nemcsak olvassa, hanem érti is a történelmet, számtalan kisebb-nagyobb "paktumról" szerezhet tudomást, amelyek országok, földrészek sorsáról döntöttek, nyilvánosságra kerülésük pedig legtöbbször évek vagy évtizedek kitartó történészi munkájának eredménye. Ezen persze lehet háborogni, lehet nyilatkozatokat harsogni, de ettől a politika és a politikusok (nem csak az RMDSZ!) nem fognak megváltozni. Nem védek, nem is támadok tehát senkit, csupán tényeket sorolok fel, ezek akár tetszenek valakinek, akár nem, megmaradnak "makacs dolgoknak". Azzal folytatnám, hogy a folyó évre szóló kilátásokat, szigorúan romániai értelemben, egy alapjában felszínesnek tűnő, az elmúlt évtizedek gyakorlatában már-már bevett dolognak tetsző esemény kapcsán igencsak borúsnak látom. Arról szólok, hogy olvastam egy frissen parlamenti mandátumot szerzett személy "vallomását" saját vagyonnyilatkozata ügyében. Az illusztris személy nem kevesebbet állít, mint hogy ő csupán azért töltötte ki a nyilatkozatot, hogy csúfot űzzön a Feddhetetlenségi Ügynökségből (Agentia Nationala de Integritate – ANI). Mivel pedig az újságírók nem hagyták annyiba a kérdezősködést, kiderült sorban, hogy vagyontárgyai nagy részét lányai és/vagy felesége nevére íratta, de mindennek a teteje az volt, amikor kijelentette: ha feje tetejére is áll az ANI, akkor sem hajlandó beírni a nyilatkozatba egyetlen bankszámláján szereplő pénzösszeget sem. Nem vagyok otthonos a törvény minden előírásában, hogyan is lehetnék, de úgy tudom, aki nem teljesíti a teljes vagyonnyilatkozat határidőn belüli leadását, annak meg kell szüntetni a mandátumát. Márpedig ezen a téren semmi jelét nem tapasztaltam, hogy bárki illetékes (pártja, a kormányon levő liberálisok elitje, az ANI, a parlament, a kormány) megszólalt volna. Hogyisne, hiszen emlékszünk arra, amikor évekkel előbb egy honleány vagyonnyilatkozata olyasmit tartalmazott, miszerint értékes festményei vannak, amelyek piaci árát a saját kedvenc majma állapította meg! Ha akkor sem tiltották ki az illetőt a parlamentből, akkor most sem várható semmilyen következmény. Ha pedig így áll a helyzet, akkor ez a lehető legvilágosabb jelzés a választók, az istenadta nép felé, hogy a mentelmi jog mögött megbúvóknak mindent szabad továbbra is, míg a köz, amelynek képviseletét ünnepélyesen felvállalták, üljön csöndben és menjen el négyévenként szavazni. Más dolga mintha nem is volna! Borúlátásom másik oka az, hogy a most (még?) érvényben levő választási törvény olyannyira csúfot űzött a szavazópolgárból, ahogy nem hiszem, hogy a diktatúrákon kívül máshol is megtörténhetett: a visszaosztások során a választói preferenciákban akár negyedik helyre sorolt jelöltek jutottak mandátumhoz, miközben "győztesek" sora dühönghetett tehetetlenül. Csoda, hogy ebben a "rendszerben" annyian távol maradtak az urnáktól?! Magyarok és románok, akik valamennyien viselni fogják újabb négy évig ezt a megaláztatást. Függetlenül attól, hogy ki, milyen politikai alakulatok vallhatják magukat kormányon levőknek. Befejezésül valami optimistábbat: olvasom, hogy a miniszterelnök ki akarja penderíteni a protokollvillákból azokat az egykori tisztségviselőket, akik számtalan anyagi (és egyéb) kedvezményt élveznek mind a mai napig az állami protokollalap (Regia Autonoma a Administratiei Protocolului de Stat – RAAPS) lakosztályaiban. Szívből drukkolok az akció sikerének és jut eszembe az az arrogancia, amellyel 1998-ban a RAAPS igazgatója a szemembe röhögött a marosvásárhelyi Park szálló visszaszerzését szentesítő kormányhatározat láttán, kijelentve, hogy úgyis vissza fogják utalni nekik. És hetek múltán (!) igaza is lett. Örvendetes, hogy azóta már ismét visszakerült a Maros Megyei Tanács alárendeltségébe, és ugyancsak biztató, hogy a miniszterelnök (úgy tűnik) komolyan gondolja azt, amit mond. Tudniillik a jogtalan előnyöket erkölcsi alapon nem szabad fenntartani. Csak rajta, sok sikert ebben is! Hátha az RMDSZ vagy inkább a romániai magyar közösség irányába tett nyilatkozatai és eddigi cselekedetei nem "kifele" irányuló diplomáciai lépések, hanem meggyőződésből fakadó igyekezet jelei. Virág György Népújság (Marosvásárhely), 2013. január 24.Elkoptak a kétnyelvű feliratok?Helyettük egynyelvűeket helyeztek ki a megyei tanácsépületben Szép lassan eltűnik a magyar nyelvű feliratozás a Maros Megyei Tanácsnál – jelzi a Facebook közösségi portálon Balogh József megyei közgyűlési képviselő. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a közintézmény belső festési munkálatai után az ügyosztályok kétnyelvű feliratozása eltűnt, immár zömében román nyelvű megnevezések kerültek ki az irodaajtókra. Tavaly ősszel kerítettek sort a Maros Megyei Tanács épületében a folyosók átfestésére, felújítására, a munkálatok befejezését követően azonban már nem kerültek vissza a Lokodi Edit elnöksége alatt kitett kétnyelvű feliratok az ügyosztályok, hivatalok ajtóira. Balogh József képviselő megkeresésünkre elmondta, sem a testület, sem a magyar alelnök véleményét nem kérte ki az önkormányzat vezetője, elkészíttette a kizárólag román nyelvű feliratokat és kihelyezték őket. "A festés utáni takarítást követően hirtelen megjelentek az új megnevezések – csak román nyelven. Elfogadhatatlan, hogy miközben Maros megye magyar lakosságának számaránya jelenleg is 40 százalék fölött van, eltűnnek a magyar feliratok. Az önkormányzathoz nemcsak román, hanem magyar, sőt, roma nemzetiségű polgárok is jönnek ügyintézni, ezt figyelmen kívül hagyják. Nem tartják tiszteletben a helyhatósági törvény előírásait, hogy ott, ahol a kisebbség számaránya 20 százalék fölött van, a közintézményekben kötelező kitenni a kétnyelvű feliratokat. A képviselő kijelentéseit Lokodi Edit alelnök is megerősítette, aki szintén nehezményezte, hogy a kétnyelvű feliratozásból egynyelvű lett. "A jövő heti közgyűlésen fel fogjuk szólítani a tanácselnököt a törvény tiszteletben tartására" – tette hozzá az alelnök. Balogh József szintén interpellálni fog, nemcsak a feliratozás ügyében, hanem a még Virág György elnöksége idején vásárolt szinkrontolmácsolási berendezés használatát is szorgalmazni fogja. "Az anyanyelvhasználatra vonatkozó törvény szerint jogunk van a tanácsüléseken is felszólalni magyar nyelven. Ezt javasolom az RMDSZ-tanácsosoknak, és felszólítom a tanácselnököt, gondoskodjon a jelenleg porosodó fordítói berendezés használatáról" – jelentette ki a közgyűlési képviselő. A kétnyelvűségnél maradva, a megyei tanács honlapjának magyar változata hiányos, szűkös, ez is olyan szempont, amit közgyűlési képviselőink figyelmébe ajánlunk. Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely), 2013. február 28.A vaslady hiányozni kezdEsti beszélgetés Lokodi Edit Emőkével A nemzetközi nőnap közeledtével illendő a gyengébbik (?) nem képviselőiről szólni, még akkor is, ha valaki olyan erőteljesen és látványosan tud nő létére vezető tisztséget betölteni, hogy a híressé vált angol miniszter asszony "becenevével" vasladyként emlegetik. Hogy milyen csatákat nyert meg és veszített el a mi marosvásárhelyi vasból gyúrt nagyasszonyunk, egy baráti körben elhangzott esti beszélgetés során vettük számba. Lokodi Edit Emőke az igazságszolgáltatás mindhárom területét bejárta. A kolozsvári jogi egyetem végzőseként 11 évig ügyészként, majd ügyvédként, s öt éven át a fővárosi számvevőszék bírájaként dolgozott. Mégis a helyhatósági munkában teljesedett ki a pályája, talált a legjobban önmagára, s vált az egyik legeredményesebb romániai magyar politikussá a megyei tanács elnöki tisztségében. Bár ezek után természetes lett volna, sem a helyhatósági, sem a képviselőválasztásokon nem állt ki olyan mértékben mellette a megye lakossága, ahogyan megérdemelte volna. Energiájából, lendületéből ma sem vesztett, de alelnökként mellékvágányra terelve próbál meg valamit tenni a művelődés területén, amit korábbi sok teendői közül rábíztak. – Miért volt ez a vándorlás az igazságügy berkeiben, hogyan lett a vádból védelem? – A márciusi események után az ügyészségen osztályellenségnek tekintettek, s egy ügy kivizsgálását sem bízták rám. Amikor láttam, hogy mindenből kizárnak, a helyettes főügyész támogatását kértem, hogy átkerüljek az ügyvédi kamarába. Két hónap alatt "lapátra tettek", s kilenc éven keresztül a védelem terén dolgoztam. Aztán fordult egyet az élet kereke, s amikor a Számvevőszék Hunyad megyei bírája elhunyt, egy SZKT-ülésen megkérdezték, hogy nem mennék-e el az ő helyébe Bukarestbe. Azt válaszoltam, hogy három gyermeket nevelek egyedül, s meg kell jól gondolnom. A lányok felujjongtak: menjél csak, mert mi boldogulunk itthon. Szinte gondolkozni sem volt időm, ugyanis szombaton szóltak, hétfőn bementem egy tárgyalásra, s délután 4 órára Bukarestben kellett lennem. Ahogy odaértem, berángattak egy bizottság elé, kedden már letettem az esküt. – Hogyan sikerült megszoknod a fővárosi életet? – Öt évet éltem ott, a lányaim Bukarestben jártak egyetemre. A döntésem utólag jónak bizonyult, s amire befejezték tanulmányaikat, a számvevőszéki munka is megszűnt. Bár maradhattam volna még három évet, eldöntöttem, hogy hazajövök ügyvédnek. Mivel júniusban voltak a választások, arra gondoltam, hogy megpróbálok még egyszer megyei tanácsosnak bejutni. Virág György éppen akkor jelentette be, hogy nem vállalja tovább az elnökséget, s elkezdődött a harc a következő mandátumért. Mivel a másik jelölt hozzátartozója, akivel egyébként jó barátságban voltam, személyesen is figyelmeztetett, hogy nincs mit keresnem a megye élén, mert jönnek az európai pénzek, s azokkal kell gazdálkodni, annyira felbosszankodtam, hogy jelöltettem magam. – Az igazságügy után hogyan találtál magadra a közigazgatásban? – Az öt év alatt, amit Bukarestben a Számvevőszéknél töltöttem, az ellenőrzések és a tárgyalások során akarva-akaratlanul betekintést nyertem a helyhatósági munkába, amit megszerettem. El kell mondanom, hogy a megye élén a kollégáim mellettem álltak, s bár a vidéki polgármesterek vasladynek neveztek, ma úgy látom, hogy a vaslady kezd hiányozni nekik. Gyakran kérik a segítségemet, bár sokan azt tartották rólam, hogy összeférhetetlen a természetem. Egész életemben végigkísért az a vád is, hogy nagyszájú vagyok, holott én valójában csak a véleményemet mondtam meg. – Erős egyéniség vagy, aki vállalja saját magát, s a vaslady elnevezést kiérdemelni végül is nagyon pozitív dolog. – Igazság szerint én egy jó gazdasági környezetet fogtam ki, mivel pénz nélkül nem lehet semmit tenni. Elnökségem négy éve alatt volt költségvetés, kaptunk pénzeket Bukarestből. A művelődési minisztérium által kiutalt összegből a Teleki Tékát sikerült felújítani a pincétől a padlásig, s visszaadni eredeti rendeltetésének az egész épületet. – Bár szinte lehetetlen felsorolni, hogy négyéves elnökséged alatt milyen eredményeket értél el, minden alkalommal örömmel nyugtázhattuk, hogy mennyi mindenre volt erőd figyelni. – A bábszínháznak meg tudtuk venni a régi zsidó kultúrházat (Haladás mozi), amit Filipescuné 30 évre koncesszióba vett a zsidó hitközségtől. Játékbarlangnak alakították át az épületet úgy, hogy a tégláig levertek mindent, s nagy halmokban állt ott a vakolat, mert időközben a művelődési minisztérium rájuk szólt, hogy egy műemlék épületet mégsem lehet teljesen tönkretenni. Így hát megtorpantak, s Ausch úr közbenjárt a bukaresti föderációnál, hogy megvásároljuk az épületet, amire az árnak szinte a kétszeresét költöttük. A teljes felújítás mellett hátul egy háromemeletes épületszárnnyal toldottuk meg. Irodák, alkotóműhelyek, próbatermek vannak benne, s a nagyterem is visszakapta a régi szépségét. Nagyon büszke vagyok arra is, ahogyan átalakult a vár központi épülete, amit sok éven át a katonaság használt. 2005-ben kapta meg a megyei tanács a csergedi tetőn levő 49 hektáros tankos gyakorlópályával együtt. Jelenleg a felújított központi épületben vannak az időleges kiállítások, a Múzeum kávézó, gyönyörűen megújult a tiszti kaszinó terme, s konferenciatermeket rendeztek be. A Maros együttes is a mi időnkben kapott székházat. A magyar tagozat próbaterme a Makariás-házban volt, s elkészült egy európai uniós projekt, ami nyerő volt, de a finanszírozás szerencsénkre nem érkezett meg, mert a ház időközben visszakerült a református egyház tulajdonába. Amikor aláírtam, hogy a bábszínház épületét visszakapják, sajnos nem szóltak, hogy a Szentgyörgy utcai házat is igényelték. Az uniós pályázat tehát esett, s az együttes magyar tagozatának a Kárpátok sétányon próbálunk egy helyiséget berendezni. A csergedi tetőn a tankosok egykori versenypályáját alakítjuk át a motorsport számára, ami reményeink szerint a turizmust is fellendíti. Az ötlet 2006-07-ben született, amikor egy háromnapos túra indult a polgármesteri hivatal és a megyei tanács székhelye közötti utcából. A nyitott ablakon át a hangszórókból áradó zene valósággal gyomorszájon vágott. Ekkor határoztam el, hogy a csergedi pályát a motorosoknak alakítjuk át, legyen ahol versenyezzenek. Igencsak hálálkodtak, amikor a szövetségnek megírtuk a pályázatot, hogy országos elsőként egy nő gondolt erre. Egyébként az egyedüli nő voltam az országban, aki megyei tanácselnöki tisztséget betöltött. Időközben sikerült egy nagy uniós pályázatot megnyerni a hulladékkezelésre. Nyertünk 110 millió eurót a vízgazdálkodásra, s az összes nagyobb város ivó- és szennyvízvezetékét felújítottuk, víztisztító állomásokat modernizáltunk. – Tudom, hogy nagyon kedves számodra a Kultúrpalota, ahol sok minden változott. – Valóban a szívem csücske, s örvendek, hogy sikerült minden melléktevékenységet kihozni. A régi Park szálló az átalakítás után részben adminisztratív célokat szolgál, mivel össze van kötve a megyei tanáccsal. Átköltöztettük a megyei könyvtár idegen nyelvű könyvállományát, olvasótermet rendeztünk be, hogy enyhítsük a palotára nehezedő súlyt. Az épületben kapott helyet a megyei nyilvántartó osztály és más intézmények. A Filharmónia adminisztratív irodái is szeretnének odaköltözni, hogy a Kultúrpalotában a próbatermek mellett az előadóművészek számára fogadótermeket lehessen berendezni. Szép álmom lett volna a Kultúrpalota padlásterét képtárnak beépíteni, meg is van a tanulmány, amely szerint az épület megbírja, de nem tudom, hogy megvalósul-e. Mivel az udvar felé csak pléhvel van befedve, az elképzelések szerint ki lehetne cserélni nagy termopán ablakokra. Idén százéves a Palota, s remélem, hogy a nyár végére befejezzük a lépcsőházak és a nagy előcsarnok teljes felújítását, amit egy sor művelődési rendezvény követ majd a kerek évforduló tiszteletére. – Gyönyörű lett a tornyos városháza előcsarnoka is az aprólékos, szép munka nyomán. – Az épület és az ablakok után megújult az udvar is, ahol pár ezer tulipán nyílik majd. Miután lekaparták a régi festéket, rájöttünk, hogy az 1950-es években végzett restaurálás meghamisította a mintázatot, amit az eredeti minták szerint újítottunk fel az elkövetkező 50 évre. – Bár a Kultúrpalota szecessziós szobáját szépen díszítik a tanácsterem jeles történelmi személyiségeket ábrázoló nagy, színes üvegablakai, nem sikerült azokat az eredeti helyükre visszatenni. Miért? – Mielőtt erre válaszolnék, el kell mondanom, hogy egy nap eljött hozzám Kaáli Nagy Botond, a Népújság fiatal újságírója, s elmondta, hogy a Palotában az orgona alatt van egy nagyon szép réz dombormű, amit vissza kellene tenni az eredeti helyére, a nagyterem ajtaja fölé. Még aznap elmentem Botonddal, s a színpad alatt egy óriási kavicskupacban megtaláltuk. Még élt Bónis Johanna, a megyei múzeum igazgatója, s közösen eldöntöttük, hogy egy héten belül felhozzuk. Pokorny Attilát kértem meg, hogy tisztítsa meg, s a három óriási darabot felhozattuk, majd egy éjszaka daruval visszatették az eredeti helyére. Az első SZKT-n azt gondoltam, hogy mindenki azonnal észreveszi, s boldogan kérdeztem a kollégákat, hogy tetszik-e, amire azt válaszolták, hogy a dombormű mindig is ott volt. Később újra Nagy Botond jött el hozzám, hogy a palota pincében van a tanácsterem Ferenc Józsefet ábrázoló központi ólomablaka. Arról sem tudott senki, s elindultunk megkeresni pincéről pincére. Egy polcon, mocskos plédbe burkolva találtunk rá a kétmaréknyi színes üvegre és az ólompántokra. A budapesti főpolgármesterségtől kaptunk támogatást, s a Róth Miksa múzeumtól Fényi Tibor igazgató segítségével készült el a vitrália, s kijavították az apróbb-nagyobb hibákat a többi ólomüveg ablakon is, amelyek a természetrajzi múzeumban voltak elfalazva. Ezt követően írtam Bukarestbe, hogy vissza szeretnénk tenni az ablakokat az eredeti helyükre, mivel már európai uniós ország vagyunk. A válaszban az állt, hogy jogosnak tartják a kérést, de csak múzeumban helyezhetjük el az ablakokat. Akkor készült a szecessziós szoba terve, ahol kiállítottuk az ablakokat. – Az ipari park, a repülőtér, a megyei utak, a vidéki települések – a megyeközpont és a művelődési intézmények mellett sok mindent említhetnénk még. – Az ipari park volt az első nagy munkám, amit a sajtó kezdetben kacsaúsztatónak nevezett. Ma területet kell vásárolnunk az ipari park bővítésére. A repülőteret lehetőségeink szerint folyamatosan fejlesztettük, s öröm hallani, amikor egy újabb társaság indít járatokat. – Egyik nagy érdemednek tartom, hogy nem voltál rest elmenni, mindenhol körülnézni, és észrevenni, hogy hol mire van szükség. Ennek köszönhetjük a megyei kórház egységeinek látványos átalakulását. – Amikor megláttam, hogy a kicsi gyermekekre ráhull a fal és penészes a konyha, vagy a szájsebészeten Kovács Dezső professzor milyen körülmények között kénytelen dolgozni, nem ülhettem tétlenül. A többi egység, a kórház központi mosodája mellett a gyermekklinika is teljesen megújult, a szájsebészet pedig egy korszerű, a célnak megfelelő épületbe költözhetett. – Vidéken is látványos fejlődés tanúi lehettünk elnökséged idején. – A vidéki településeket a pályázatokhoz szükséges önrésszel támogattuk elsősorban. Olyan falvakon, ahol az adóbevételből szinte a fogyasztást sem tudták kifizetni, teljesen új polgármesteri székház épült, máshol óvoda, művelődési ház, sportlétesítmények és még sorolhatnám. – Bárhol kellett beszédet mondanod, azonnal megtaláltad a hangot, orvosi konferenciákon, művelődési eseményeken, vidéki falunapokon… Megírtad a szöveget vagy rögtönöztél? – Sohasem volt időm leírni, hogy mit kell mondanom. Amikor a Kultúrpalota nagytermét restauráltuk, s fel voltak állítva az óriási fémállványok, amelyekről a fiúk hason fekve rakták fel az aranyfólia lapokat a csillár köré, szóltak, hogy menjek, nézzem meg. Hosszú fekete szoknyában és tűsarkú cipőben mentem fel a létrán, s amikor a gyönyörű stukatúrákat megfogtam, éreztem, hogy a Kultúrpalota egy kicsit az enyém is, s attól kezdve elmúltak a nagy lámpalázak. – Amíg elnök voltál, maradt időd a magánéletre? – A magánéletem a megye élete volt. Gyakran értem haza éjfél után, falunapokon, fesztiválokon mindenkivel szóba kellett állni. A bekecsi ünnepségeket a legszebb emlékeim között őrzöm. Nagy lelki elégtétel volt számomra a kápolna elkészülte, amiben Bandi Katinak is fontos része van. – A korábbi, nagyon tömör, aktív életmódból érzésem szerint nehéz áttérni egy másikra. – Sokat segít ebben a mostani helyzetem, amikor nem hagynak dolgozni. Az első három hónapot nagyon megszenvedtem, mondtam is a gyermekeknek, hogy elvonókúrán vagyok, de már kezdek magamra találni. Szeretnék saját életet is élni, mert van négy gyönyörű unokám, akik közül kettő csak azt tudja – mert két éve nem láttam őket –, hogy az anyjuk valami teljesen lehetetlen nyelven beszél velem órák hosszat a számítógép előtt. – Kevés embert hallottam olyan jóízűen kacagni, mint téged. Ha a színházban vígjátékot adtak elő, lehetett tudni, hogy a teremben vagy. Honnan ered ez az átütő jókedv? – Valahonnan bentről, s ezt a képességet az Amerikában élő egyik unokám is örökölte. Valamikor a Gruppenhecc társulat azért hívott meg a legelső előadására, hogy a főkacagó díjat átadják. Mostanában egyre ritkábban nevetek, csak akkor, ha nagyon jól kilazultam. – Annyi embert tudtál imponálóan, magabiztosan irányítani, a lányaiddal is sikerült megütni ezt a hangot? – A gyermekeimmel más volt a viszonyom, soha nem tudtam rájuk erőltetni az akaratomat, ezért baráti kapcsolatban vagyunk. – Mire vágysz még? Mit szeretnél még elérni? – Úgy érzem, hogy amikor felajánlott valamit számomra az élet, azt elfogadtam. Nem kigondolt tervek, hanem a véletlenek alakították a sorsom. Ha valami érdekeset elém hoz az élet, amiben fantázia van, ami provokál, biztosan elfogadom, mert ez ösztönös törekvés bennem. Megpróbálom úgy élni az életem, hogy saját magammal is egyensúlyban legyek. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely), 2014. december 25.Karácsonyi műsorkavalkád CsíkszékenA fúvószenekarok karácsonyi koncertekkel, az ifjúsági csoportok ünnepi előadásokkal, az iskolás korú gyermekek betlehemes játékokkal, a néptánccsoportok táncos műsorokkal készülnek, hogy megörvendeztessék a csíkszékieket az ünnepi időszakban. Csíkkarcfalván december 25-én este hét órától a helyi kultúrotthonban koncertezik a község ifjúsági zenekara, többek között egyházi és világi, magyar és nemzetközi karácsonyi énekeket adnak elő. Csíkszentmihályon a kántor állított össze egy karácsonyi műsort, amelyet a helyiek bevonásával 25-én este hét órakor mutatnak be a falubeli kultúrotthonban. Csíkajnádon az ifjúsági csoport hívja a helyieket színdarabos bálba december 27-én. Az előadás 19 órakor kezdődik a művelődési házban, azt követően pedig reggelig tartó bálban rophatják a táncos kedvűek. A Kászonokban a fiatalok szereplésével hagyományos egyházi előadásokra kerül sor, ahogyan eddig is, a karácsonyi szentmiséket követően. Kászonhoz hasonlóan Csíkrákoson is szerdán este pásztorjátékot tekinthetnek meg a helyiek a szentmise előtt. Madéfalván az ottani iskolás gyermekek mutatnak be hagyományos pásztorjátékot az ünneplő közösségnek szerdán este a templomban. 27-én estére pedig jótékonysági céllal szerveznek ünnepi előadást (kabarét) a fiatalok, amelynek bevételét Orbán Bencének ajánlják fel. Csíkmadarason karácsony másodnapján, 26-án este hét órától karácsonyi előadás lesz a kultúrotthonban. A helyi hagyományőrző csoport tagjainak, a népiskola zenészeinek, a vonós zenekarnak és a helyi vállalkozó fiataloknak köszönhetően létrejött előadás bevételét szintén a négy és fél éves madéfalvi Bencének ajánlják fel. Csíkszentmártonon a fúvószenekar várja ünnepi előadására az érdeklődőket december 25-én este 7 órára a kultúrotthonba. A tusnádi közösségnek is az ottani fúvószenekar szerez örömet karácsonyi koncertjével, amelyet december 26-án este tartanak a nagytusnádi kultúrotthonban. A csíkcsicsói fúvósok ugyancsak 26-ára várják az ünneplőket a helyi kultúrotthonba, ahol este nyolc órától lesz karácsonyi koncertjük. Csíkszentkirályon is a fúvószenekar ad karácsonyi koncertet, ott azonban december 28-án este nyolc órára várják az érdeklődőket, a helyszín ebben az esetben is a kultúrotthon. Ezen alaklomból a fúvószenekar mellett fellép a népi zenekar is. A csíkdánfalvi gyermekek karácsonyi előadását szerdán 16 órától tekinthetik meg a szülők, ismerősök a művelődési házban, azt követően a gyermekek számára karácsonyi csomagokat osztanak ki. Karácsonyi koncertre 25-én este 7 órakor kerül sor, amelynek keretében fellépnek a fúvós- és vonószenekarok, illetve a színjátszó csoport. Csíkszentdomokoson már megtartotta karácsonyi koncertjét a fúvószenekar, szerveztek karácsonyi vásárt is, a két ünnep között pedig 27-én délután öt órától hagyományőrző műsorral várják az érdeklődő helyieket a kultúrotthonba. A Szenttamási Ifjúság a Közösségért Egyesület 26-án 19 órára várja a falubelieket a kultúrotthonba, ahol az általuk összeállított karácsonyi műsort tekinthetik meg a jelenlévők. Csíkkozmáson karácsonyi műsorként vasárnap a Csíkszentgyörgyi Székely Góbék léptek fel, azt követően szilveszteri kosaras bálba várják az érdeklődő párokat, családokat. Egészen 30-áig várják akár a gyermekes családok jelentkezését is, akik részvételi szándékukat Virág György alpolgármesternél jelezhetik a 0724-053 143-as telefonszámon. Szintén a góbékkal ünnepelnek Csíkszentgyörgyön, ahol a mára már hagyományossá vált 25-ei karácsonyi bál előtt este hét órától lépnek fel a falu szülöttei, Vitos Imre és Fehér Zoltán. Csíkszentlélek községben 25-én délután 6 órára várják az ünneplőket a sportcsarnokba, ahol az ünnepi műsor keretében a helyi néptánccsoportok lépnek fel, illetve egy zenés betlehemes játékot is megtekinthetnek a jelenlévők. A Csíkszentlélekért Egyesület tagjai a fitódi időseknek és a szentlélekieknek is szeretnének örömet szerezni az ünnepek alkalmából: 25-én a kilenc órától kezdődő fitódi szentmise előtt rövid karácsonyi műsort adnak elő, amelyet a 11 órától kezdődő szentléleki szentmise előtt is bemutatnak. Karácsony másodnapján, pénteken 19 órai kezdettel ünnepi előadásra várják az érdeklődőket a csíktaplocai kultúrotthonba. Fellép a másfél éve működő Csíktaplocai Ifjúsági Néptánccsoport, illetve a Csíkszentkirályi Vadrózsa Néptánccsoport Az élet útján című tematikus, szórakoztató előadással. Kömény Kamilla Székelyhon.ro 2015. január 8.Pótolhatatlan harcost vesztett a székely ügyAz olaszországi Dél-Tirolban sízéssel töltött vakációja alatt tragikus hirtelenséggel hunyt el szerdán Márton Zoltán, Makfalva polgármestere. Az alig 46 éves elöljáró temetésének helyszínéről és időpontjáról még nem tudni pontosat. Barátai, tisztelői állítják: távozása pótolhatatlan veszteség a székely ügy és Székelyföld számára. Márton Zoltán családjával és néhány barátjával töltötte szabadságát Olaszországban, egy dél-tiroli síparadicsomban. Itt érte a halál szerdán a déli órákban. Értesüléseink szerint az elöljáró sízés közben csúnyán elesett, amelynek következtében leállt a szíve. A helyszínre kiszállt orvosok megpróbálták újraéleszteni, de ez csak rövid időre sikerült, Márton Zoltánt még a helyszínen halottá nyilvánították. Bár az olasz ügyészek lezárták az esetet, a halál pontos okát kiderítő orvostani szakértői vizsgálatokat a tervek szerint csütörtökön végezték el. Szerda este egy halottszállító cég autója elindult Székelyudvarhelyről Olaszországba, Márton Zoltán földi maradványaival valószínűleg vasárnap érnek haza, a szállítási költségeket egy székelyföldi szakmai szervezet fedezi. Ki volt Márton Zoltán? A barátainak Dönciként ismert és szólított Márton Zoltán 1968-ban született Marosvásárhelyen, a jászvásári egyetemen szerzett mérnöki oklevelet, majd házassága révén Szovátára került, ahol rövid ideig tanárként dolgozott, majd Bíró István mellé került, akinek halála után 1999-ben ő vette át a fürdővárosban működő Teleki Oktatási Központ (TOK) igazgatását, amelyet 2012-ig végzett. Virág György megyei tanácselnök idejében két évig az RMDSZ színeiben Maros Megye Tanácsának testületi tagja is volt. Időközben elvált, és a Makfalva községhez tartozó Csókfalván vásárolt egy kis kúriát, ahová kiköltözött élettársával, akivel közösen három gyermeket neveltek a Szent Ferenc Alapítvány szovátai otthonából. 2012-ben Makfalva község polgármesterévé választották, a Magyar Polgári Párt színeiben egyedüliként Maros megyében. Évek óta a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke volt, tavaly nyáron a nyárádszeredai Csíki Sándor halála után ő vette át Marosszék Székely Tanácsának vezetését. Űr marad utána Izsák Balázs, az SZNT elnöke gyerekkorától ismerte Márton Zoltánt, családi barátként végigkísérte egész életét. Dönci alaptermészete a rendkívüli derültség volt, erre próbálta embertársait is fordítani. Minden feladatot mosolyogva, csendesen vállalt és magabiztosan elvégzett, mindig lehetett rá számítani, többek között a tavalyelőtti makfalvi székely szekérkaraván megszervezését is rá lehetett bízni. Sosem kerülte a feladatokat és a nehézségeket, így elsőnek tűzte ki a székely zászlót is a makfalvi községházára, s habár tudatában volt annak, hogy ennek nyomán bűnvádi eljárást indíthatnak ellene, barátainak nyomatékosan, de derűsen kijelentette: sosem veszi le a lobogót, „legfeljebb bezárnak” – idézte fel Izsák Balázs, aki szerint óriási veszteség az SZNT számára Márton Zoltán halála fél évvel Csíki Sándor elhunyta után. Márton Zoltán nemcsak aktív vezetője volt a szervezetnek, hanem kezdeményezője is a 2003. évi székelyudvarhelyi fórumon. Egyik legközelebbi munkatársának érezte Márton Zoltánt Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) egykori elnöke, ma tiszteletbeli elnöke. Szinte fiaként kezelte a tevékeny, megbízható, lelkes és felkészült fiatalembert, akit a Szülőföldön magyarul program szellemi megteremtőjének tart, és amelyet Márton Zoltán azóta is lelkiismeretesen vezetett. Megbízhatósága révén kiérdemelte azt, hogy Bíró István halála után átvehesse a szovátai TOK igazgatói tisztségét. Sokoldalúan képzett volt, minden körülmények között feltalálta magát, az autószereléstől a szervezésig bármit el tudott végezni, és lelke emberszerető volt. „Jó ember volt, ahogy a székely mondja” – összegzett Lászlóffy Pál, aki szerint szervezés terén pótolhatatlan embert veszítettek el. Márton polgármesterként is szép dolgokat valósított meg, de Lászlóffy mindig abban reménykedett, ahogy elöljárói megbízatása után Dönci visszatér az RMPSZ kötelékeibe. Emberként és községvezetőként csupa dicsérő szavakkal illette Márton Zoltán személyét Péter Ferenc szovátai polgármester is, aki igencsak pozitív példának tartja azt, hogy egy nagyvárosi fiatalember kisvárosba, majd onnan falusi környezetbe költözött, és szerette ezt a létet. Péter Ferenc jól ismerte Márton Zoltán életét, aki a TOK vezetőjeként bizonyított és nagyszerű szervező volt. Polgármester-kollégaként sokat segítette őt új munkájában, és úgy érzi, Makfalva község „meg fogja sínyleni” Márton elvesztését. Mindenkit megdöbbentett a halálhír Mindig céljai voltak, és azokat követte, kitűnő, megértő, segítőkész kolléga volt, felkészült, intelligens, nagy tudású és békességre törekvő ember – így jellemezte szűkszavúan munkatársa, Vass Imre makfalvi alpolgármester az elhunytat. Az egész közösséget megdöbbentette szeretett munkatársuk és vezetőjük halálhíre – tette hozzá az alpolgármester, majd megígérte: Márton Zoltán temetésének pontos idejéről és helyéről idejében tájékoztatják a nagyközönséget a sajtó révén is. Nemcsak a község lakosságát, hanem az egész Kis-Küküllő mentét, Maros megyét, Székelyföldet és Erdélyt, de sok magyarországi ismerősét is villámcsapásként érte a halálhír, a Székelyhon.ro oldalunkon szerda este közölt bejelentést néhány óra alatt több mint húszezren olvasták el. „Egy embert a gátra!” Az SZNT csütörtökön kiadott, szerkesztőségünkbe is eljuttatott nekrológjában búcsúzik Márton Zoltántól, akire „mindig lehetett számítani”: a Székely Majálist Makfalván szervezték, ugyanitt tűzték ki elsőként Marosszéken a székely zászlót, innen indult szekérkaraván a Székelyek Nagy Menetelésére, itt fogadták el elsőként Marosszéken az autonómia mellett kiálló önkormányzati határozatot, innen terjedhet el újra a székely öntudat, a székely hagyományok újjászületése. „Hirdesse a székely zászlók csúcsán fekete szalag: gyászol a Székely Nemzeti Tanács. Hirdesse, hogy új katonákat, új védelmezőket keres a székelyek szabadságának üldözött zászlaja. Olyant, aki hittel, harag nélkül, de elszántan vállalja a küzdelmet, szellemi fegyverekkel felvértezve, mint Márton Zoltán. Gyászolunk, s keresünk közben valakit. Egy embert a gátra” – áll az Izsák Balázs által aláírt dokumentumban. A Magyar Polgári Párt saját halottjának tekinti Márton Zoltánt – áll a párt nevében kiadott, Biró Zsolt elnök által aláírt közleményben. Márton az MPP-nek a 2008-as bejegyzése óta aktív tagja volt, 2012 júniusában szerzett polgármesteri mandátumot a marosszéki Makfalván, az MPP IV. Országos Tanácsán a párt alelnökévé választották. Gligor Róbert László Székelyhon.ro 2015. január 21.HitelAz elmúlt hetekben sokan és sokfelé emlékeztek meg az 1989-es kelet-európai változásokról. A Népújság is közölt írásokat a 25 év előtti események első heteinek-hónapjainak történéseiről, köszönő és köszöntő megnyilatkozásokat a Lap újjászületésének negyedszázados megalakulása alkalmából, és beszámolt több rendezvényről is. Úgy gondolom, sok marosvásárhelyi, Maros megyei olvasónk érdeklődését is megragadta volna az a rendezvény, amelyre január 14-én a budapesti MOM házban került sor. A házigazda Hitel című folyóirat ugyanis 2014. decemberi és 2015. januári számaiban több szerzőnek adott lehetőséget arra, hogy a romániai forradalom (?) eseményeiről, az akkori érzésekről, emberi kapcsolatokról beszámolhasson. Kiemelt figyelmet kapott a folyóirat szerkesztőségétől az egykori marosvásárhelyi Király Károly testvérhúga, Király Ibolya nyugalmazott francia szakos tanárnő, akinek a Hitel mindkét említett számában megjelent írása (Emlék-repeszek). Felidézi mind az 1989 előtti évek, mind a fordulat utáni évek – immár Pécsett átélt – drámai eseményeit. Ezeknek az írásoknak az alapját azok az írásos feljegyzések képezik, amelyeket Király Ibolya megőrzött és kiegészített azokkal a titkosszolgálati iratokkal, amelyeket a Király család megfigyelési dossziéiból fordított magyarra. Megjegyzendő, hogy nemcsak Király Károly, de testvérei, családjuk és barátaik, munkatársaik is a megfigyeltek és megfenyegetettek között voltak a hetvenes-nyolcvanas években. Van remény arra, hogy Király Ibolya, Király Károllyal közösen, könyv formájában megjelenteti a több ezer oldalra terjedő iratanyag általuk fontosnak, közérdeklődésre számot tartó és tanulságul szolgáló eseményeit. A mintegy hatvan megjelent érdeklődő (részben érintett, részben kíváncsi, egykori marosvásárhelyiek, de történészek, levéltárosok, politológusok, emlékírók, budapestiek is) közel két órán át figyelmesen hallgatta azokat a megszólalókat, akiknek alkalmuk volt elmondani a véleményüket az egykori eseményekről. Jelenlétével megtisztelte a rendezvényt a magyar Országgyűlés egykori elnöke, Szili Katalin és Marosvásárhely Pro Urbe-díjas barátja, Kerényi György is. A főszereplő Király Ibolya mellett emlékeit idézte Kincses Előd, valamint e sorok írója is. A Tőkéczki László történész, a folyóirat szerkesztője által moderált előadások során a romániai eseményekről megfogalmazott gondolataikat előadták még Stefano Bottoni és Hámori Péter történészek is, de a hallgatóság soraiból feltett kérdésekre is választ adtak a megszólítottak. Az est során egy kivetítő segítségével bemutatásra kerültek korabeli fényképek is, amelyeket Vajda György, a Népújság szerkesztője bocsátott Király Ibolya rendelkezésére. Bemutatásra került a hat marosvásárhelyi halott fényképe is, név szerint emlékeztünk meg Róluk. Ugyancsak megnézhettük azt a rövidfilmet is a székelyudvarhelyi tömeggyűlésről, amelyet az 1990. március 20-i marosvásárhelyi események után tartottak. Kincses Előd akkor ott arra kérte a helyieket, hogy ne utazzanak Marosvásárhelyre, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar közösség besétál abba a csapdába, amelyet az újjáéleszteni kívánt romániai titkosszolgálat állított. Megjegyzendő, hogy bár a tömeggyűlésről Kincses Előd azzal az indokkal távozik a bejelentettnél korábban, hogy a Marosvásárhelyre érkező Ion Iliescu és Király Károly várják, azokban a napokban Király Károly nem utazott Marosvásárhelyre, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy Bukarestben elérje a hadsereg beavatkozását a helyzet normalizálására. Ezt pedig csak és kizárólag a fővárosban, Iliescut folyamatosan nyomás alatt tartva tudta elérni. Bár ez a tény az utólagos történések fényében egyértelmű, sokan mindmáig azt nehezményezik, hogy Király Károly (és persze Ion Iliescu) miért nem "jött le" akkor azonnal Marosvásárhelyre. Ennyit szigorúan, szárazon a rendezvényről, amelyen alulírottban több gondolat is megfogalmazódott. Nem először. Az elmúlt 25 évben nagyon sokan voltak azok, akik Király Károly 17 éven át (1972–1989) önként vállalt ellenzékiségét leszólták, az egykori magas rangú pártvezetőt lekommunistázták és előszeretettel emlegették, hogy ő csak hallgasson, mert egykor Ceausescuval vadászott. Tulajdonképpen nem is lenne érdemes szót vesztegetni az ilyen vélekedésekre, ha nem bizonyosodott volna be az elmúlt két és fél évtizedben, hogy ezeket a megjegyzéseket (és még egyéb vádakat) nem is elsősorban a "nép egyszerű fiai", hanem igen fontos közéleti szerepet azóta és esetenként máig viselő személyek hangoztatták. Akkor hát lássuk a "medvét"! No, nem azt, amit anno a főtitkár levadászott, hanem azt, akit nem sikerült megtörnie! Király Károly nemhogy nem tagadta, de könyvében (Nyílt kártyákkal, önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó, 1995) egyértelmű őszinteséggel beszél arról a tevékenységéről is, amelyet 1972-ig fontos párt- és állami vezetőként folytatott. Ha valakit valóban érdekel, hogy 1972 után miként és milyen kockázatokkal vállalta fel az ellenzéki szerepet, milyen tartalmú leveleket fogalmazott meg és juttatott el a párt legfelső vezetőihez, köztük a főtitkárhoz, az olvassa el ezt a könyvet. Azokban az években többen is azok közül, akik a fent említett vádakat hangoztatják, élték mindennapi életüket, ahogy lehetett. Kétségtelen, a nyilvánosságra került titkosszolgálati anyagokból az is közismertté vált, hogy a magyar közösség számos elismert tagja készségesen vagy zsarolás miatt együttműködött a szekuritátéval. Sokkal kevesebben vannak viszont azok, akik merték vállalni a Király Károllyal való szolidaritást, leveleinek tartalmát esetenként akár aláírásukkal is támogatták. Köztük volt többek között Sütő András, de az egykori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is. Szó sincs tehát arról, hogy egyedüli ellenálló volt Romániában, soha nem is gondolta így. Ugyanakkor, éppen előző ismertsége és a birtokában levő tudás a rendszer működéséről, a megbízható ismerősei, külföldi támogatói által a világ közvéleménye tudomására hozott tevékenysége részben megóvta attól, amire különben számítani lehetett: megkísérelték eltüntetni. Miután az 1978 nyarán végrehajtott, közúti balesetnek álcázni szándékozott gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, folyamatos fenyegetettség nehezedett rá és családtagjaira, közeli rokonaira. Nem is folytatom, hiszen végeredményben a féltékenységből vagy más önös érdekből Király Károlyt lekicsinylőket úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő valóban Saulusból lett Paulus. De az akkori időkben még nem élt generáció, az utókor számára fontosnak tartom, hogy a tényeket Király Károlyról minél alaposabban megismerjék. Tulajdonképpen ezért is írok most: napi rendszerességgel követem Budapestről is a Marosvásárhelyen, Romániában történteket. Elképedve olvasom, hogy Kincses Elődöt nem hagyták volna megszólalni az RMDSZ megalakulására emlékező ünnepségen, ezért ő nem tett eleget a meghívásnak, nem óhajtott díszletként szerepelni a megemlékezésen. Arról nem olvastam, hogy Király Károlyt, a minden kétséget kizáróan az 1989. decemberi és azt követő időben legfontosabb marosvásárhelyi magyar személyiséget egyáltalán meghívták-e az ünnepségre?! A beszámolókból az sem derül ki, hogy szóba került-e a neve az emlékezés során. Igaz, már egy évtizede Magyarországon, Mezőkovácsházán él, egészségi állapota, fizikai gondjai korához mérten nem súlyosak, de talán akadályozták volna személyes megjelenését Marosvásárhelyen. Szellemi frissessége és emlékiratainak gyarapodó mennyisége viszont azzal a reménnyel tölt el, hogy sor kerülhet még a nem is oly távoli jövőben egy Marosvásárhelyen tartandó könyvbemutatóra. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik még életben vagyunk az "örök marosvásárhelyiek" közül, legkevesebb ennyivel tartozunk annak az Embernek, akinek nevét 1989. december 22-én, 23-án lelkesen skandáltuk a főtéren. Aki soha nem várt semmilyen anyagi előnnyel vagy kitüntetéssel járó elismerést. Aki 1991 decemberében inkább lemondott szenátori mandátumáról, egyedüliként, mintsem hogy részt vegyen az új román alkotmány megszavazásán, tiltakozásul főleg az első cikkelyben foglaltak miatt. Aki valóban szolgálatként fogta fel a közszereplést, magyar nemzeti közösségünk jogainak biztosításáért. Az RMDSZ fiatal Maros megyei elnöke az emlékező ünnepségen azt nyilatkozta, hogy vissza kell térni a gyökerekhez. Üzenem, kedves Brassai Zsombor: ha a gyökereket keresitek, semmi esélyetek sincs arra, hogy Király Károlyt "kikerüljétek". Virág György Népújság (Marosvásárhely) 2015. április 11.Marosvásárhely márciusa (4.)Másnap ígéretek egész sora hangzott el: legyenek román és magyar katonák, tisztek a rendőrségben. A rendet és fegyelmet, az állampolgárok személyes biztonságát a hadsereg és a rendőrség biztosítja. Vannak dolgok amelyek a megyére, vannak, melyek a kormányra tartoznak. A nemzetiségi jogokat a megye vezetősége biztosítani tudja. Majd többször is hangsúlyozták: a március 19-ei véres eseményekért felelős személyek ügyét azonnal kivizsgálják, a felelősök ellen bűnvádi eljárás indul. A Nemzeti Egységtanács mindenféle nacionalizmust elítél, szigorúan elhatárolja magát a szélsőségektől. A hadsereg pedig – hangzott a megnyugtató kijelentés – szükség esetén azonnal közbelép, biztosítja a tüntetők védelmét. 1990. március 20-án déli egy óráig még minden megoldhatónak, világosnak látszott. Az emberek elégedetten süttették magukat a tavaszias ragyogásban. A megyeháza erkélyéről elhangzott az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács közleménye is. (A teljes szöveget – az Egységtanács tagjainak kérésére – én olvastam fel .) Idézem: „A Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Egység Tanácsa elítéli a Marosvásárhely municípiumban az utóbbi napokban lezajlott erőszakos eseményeket, amelyek március 16-án kezdődtek, és március 19-én délután, illetve este érték el tetőpontjukat. E nemkívánatos események következtében több személyt – többek között Sütő Andrást, a legnagyobb élő magyar írót, az RMDSZ elnökét – súlyosan bántalmaztak, szétzúzták egyes politikai pártok, elsősorban az RMDSZ székházát. Az igazságügyi szervek megkezdték a tettesek kézrekerítését és az ügy kivizsgálását, eme nemkívánatos események okainak feltárását. Felhívjuk Önöket, legyenek türelmesek, és tanúsítsanak mértékletességet, s ne felejtsék: ezeken a tájakon a románok és magyarok megértésben éltek, egyformán szenvedtek és közösen hozták létre az itteni civilizációt. A káros akciók megismétlődése és kiterjedésének megakadályozása érdekében, az Ideiglenes Tanács elhatározza: 1. Mindazok azonnali felelősségre vonását, akik hibásak a vandál cselekedetekért, akik szervezik ezeket, és akik az instabilitást kezdeményezték 2. Az Ideiglenes Megyei Tanács rendkívüli ülésszakának azonnali összehívását és mindazok leváltását, akik képtelennek bizonyultak feladataik ellátására 3. A rendőrségi szervek tevékenységének elemzését és megfelelő stabil keret biztosítását annak érdekében, hogy a rendet és békét a megye egész területén megőrizzük 4. Az Ideiglenes Egységtanács határozottan elítél mindenféle nacionalista, soviniszta propagandát, felkéri a román, a magyar, a német lakosságot, hogy őrizze meg a hagyományos és kölcsönös tiszteletet, amely eme népek között kialakult, és felkér mindenkit, hogy ne adjanak hitelt a szélsőséges elemek manipulációinak. Marosvásárhely, 1990. március 20. Aláírják: Király Károly (telefonegyeztetés után!), Scrieciu Ioan, Gîlea Valer, Kincses Előd, Pleşa Octavian, Man Nistor, Pop Dorel, Jakabffy Attila, Virág György, Grozav Mihai, Florian Aurel, Micu Dumitru, Veress Károly, Körmöczki Zoltán, Lutsch Walter – a Végrehajtó Bizottság tagjai.” Alaptalan tehát minden olyan állítás, amely azt próbálja bizonygatni, hogy a város magyarsága elfoglalta a megyeházát! Bárki bejöhetett, bárki elmondhatta véleményét. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának román tagjai végig a székházban tartózkodtak, s becsületükre legyen mondva, mindent megpróbáltak a vérontás elkerüléséért. Fontos hangsúlyoznunk, hogy madiszos fiatalok órákon át védelmezték a Vatra Românească székházát. Egészen megváltozott a tér arculata, amikor a Grand Szálló tájékán megjelentek az első román tüntetők. A magyarság kérte, hogy Iliescu elnök azonnal utazzon Marosvásárhelyre. A március 20-ai tragédia sorsa ezekben az órákban dőlt el: az elnöki látogatás megnyugtatta volna az immár szembenálló feleket, talán nem került volna sor a véres összecsapásra. Hasonló megoldási lehetőséget kínált volna a hadsereg kivonulása: 13 órakor kétéltűekkel, tankokkal még könnyen el lehetett volna választani a két csoportot. Erre csak jóval később, este hét órakor került sor. A gyér rendőrkordon csak statisztaszerepet játszott. Egyébként is csak a Grand Szálló és az ortodox templom előtti parkig állt sorfalat a belügyi alakulat. Az akkori Nemzeti Egységtanács municípiumi székháza előtti utcát teljesen szabadon hagyták. Felfegyverzett falusiak itt támadtak a magyar tüntetőkre. A mind jobban szaporodó román felvonulók az egész teret betöltő hangerővel üvöltözték: Iliescu nu uita, şi Ardealul e ţara ta! (Iliescu, ne feledd, Erdély is a te országod!), Ungure, nu uita, nici o ţară nu te vrea! (Magyar, ne feledd, egyetlen ország sem akar Téged!), Noi suntem acasă, voi sunteţi în gazdă! (Mi itthon vagyunk, ti albérletben!) 16 órakor a bukaresti rádió magyar nyelvű adása Király Károly telefonüzenetét közvetítette hangszórón: mindenki őrizze meg nyugalmát, józanságát, mind a románok, mind a magyarok oszoljanak szét, menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek. Király Károly telefonüzenetében világosan kifejtette: nem Erdélyt akarjuk, hanem jogainkat a közös haza, Románia határain belül. A beszéd románul, magyarul elhangzott. Még csak fél öt volt, mindkét fél ordibált, fütyült. Zolcsák Sándor, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke többször is szólt a tüntetőkhöz: a magyarság jogos követeléseinek helyességére, megalapozottságára hívta fel mindkét fél figyelmét. Szabó György Pál románul, magyarul kérte a tömeget: ne hagyják magukat manipulálni. Az esetleges összetűzés mindkét fél részére végzetes lehet. A megyeháza erkélyéről Lestyán Ferenc katolikus esperes szólott kéréssel románokhoz, magyarokhoz egyaránt: Békesség nektek! Dicsértessék a Jézus Krisztus! (Megszólalt a városháza toronyórája is.) Fülöp G. Dénes református lelkész az emberi jogok vérontásmentes érvényesítését kérte. Utána az ortodox esperes is. (A tömeg ismétli a Miatyánk teljes szövegét.) Scrieciu tábornok ígérete szó szerint: „Iliescu elnök úr arra kéri a tömeget, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Két-három napon belül itt lesz a megyében, ugyanannál az asztalnál akar beszélni a románokkal és a magyarokkal egyaránt.” Közismert: NEM JÖTT. Majd a tér jobb oldalán gyülekező tömeghez: „A románok, akik bejöttek a Grand Szállóhoz, menjenek haza. Ha vátrások, húzódjanak haza.” A fiatalok román képviselője is szót kért. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy sikerült lélektani csatát nyerni. Érdemes emlékezni szavaira: „A románok húzódjanak vissza. Eddig békében zajlott le a tüntetés. Nem akarunk vérontást! A gyerekeink jövőjéről van szó! Az a tiszt pedig, aki az Avram Iancu-szobor körül uszítja a románokat, vonuljon vissza. Vegyünk példát a magyarok békés tüntetéséről.” Zolcsák Sándor bejelenti: „Kérjük a szélen levőket, alkossanak élőláncot. Vigyázzunk a mellékutcákra! Nem akarjuk, hogy a két nép végzetes hibát kövessen el! Megkérjük román testvéreinket, hogy álljanak mellénk. Scrieciu tábornokot pedig arra kérjük, maradjon itt, nem úgy, mint tegnap. Mi nem akarunk előjogokat, csak a jogainkat követeljük!” Mindenhol piros-sárga-kék zászlók lengenek, feliratok a testvériség szellemében: Magyar–román barátság, Sütő András, Egyenlő jogokat!, Édes anyanyelvünkért tüntetünk! Az utóbbi táblát egy fiatalember az erkély előtti fenyőfára helyezte, így maradt épen a támadást követően. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 10.KitüntetésA tényszerű esemény: Király Károlynak, az RMDSZ egykori szenátorának, a román szenátus egykori alelnökének, a kommunista diktatúra elleni harc egyik legismertebb romániai magyar személyiségének – Tőkés László javaslatára, Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes előterjesztése alapján – Magyarország elnöke, Áder János, a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozta 85. születésnapja alkalmából. A kitüntetést a magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor nyújtotta át az Országházban, szűk körű, meghitt ünnepség keretében, 2015. november 2-án. Az ünnepélyes eseményen ismertetett életpálya természetesen nem ismeretlen a Népújság olvasói legtöbbjének, hiszen a magát ez alkalommal is örökös marosvásárhelyinek valló ünnepelt az 1989 forró decemberét megelőző közel két évtizedben Marosvásárhelyen élt és vált a diktatúra elleni harc emblematikus alakjává. A Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetségének elnökeként (1973-1978 között) végzett tevékenysége idején munkatársként kerültem közelebbi kapcsolatba Király Károllyal, aki 1990 januárjában a Nemzeti Megmentési Front Maros megyei tanácsában a gazdasági ügyek intézésével bízott meg. Ez a régóta tartó kapcsolatunk tette lehetővé, hogy családtagjai mellett, feleségemmel egyetemben részt vehettem a kitüntetés átadása alkalmával rendezett ünnepségen. Nem illik az ünnepelt tiszteletére adott ebéd közben elhangzott beszélgetésről szólni, hiszen azok csak hangsúlyosabbá tették azt a valóban meghitt hangulatot, amelyet az Országházban töltött idő alatt folyamatosan tapasztalhattunk. Mégis kikívánkozik belőlem néhány gondolat, amelyeket az ott elhangzottak ébresztettek bennem. A kitüntetést átadó Lezsák Sándor elmondta, hogy személyes kapcsolata Király Károllyal és romániai magyar társaival még abból az időből származik, amikor még az is veszélyes vállalkozásnak számított, ha valaki személyesen kereste fel a mostani ünnepeltet Marosvásárhelyen. Éppen ezért hangsúlyozta: számára különös elégtétel, hogy az általa legendásnak tartott Király Károlynak ő adhatta át ezt a magas állami magyar kitüntetést. Talán nem meglepő, hogy ezeknek a szavaknak és a különböző méltatásoknak hallatán furcsa hiányérzetem támadt: miért nem hallottam- olvastam sehol arról, hogy az RMDSZ támogatta volna a kitüntetést, ha már nem kezdeményezte, vagy a 85. születésnap alkalmával legalább egy üdvözletet küldött volna egykori szenátorának? Igaz, olyan véleményt nemegyszer hallottam az elmúlt években, hogy voltak, akik szívesebben koszorúztak volna egy Király Károly-szobornál, malomkeréknyi koszorúval, mintsem hogy érdemeit elismerni kényszerüljenek. Az ünnepelt nem volt hajlandó senkire rosszat mondani. Elismerte ugyan, hogy nem mindenkivel sikerült szót értenie, de most sem, mint eddigi megnyilatkozásaiban, írásaiban sem, senkit nem vádol, senkire nem neheztel. Számomra, aki annyi évtizede ismerem, ez nem volt meglepő, mégis örömmel nyugtáztam, hogy nem változott: ugyanaz az ember, aki szemtől szemben merte vállalni a véleményét, és magának a diktátornak is közvetlenül megjósolta egy 1987-ben hozzá írt levélben, hogy el fog bukni. A szembeszegülésért elszenvedett viszontagságokról Király Károly húga, Ibolya is beszámolt a Hitel folyóirat 2014 decemberében és 2015 januárjában megjelent írásaiban, de a további részletek, a tanúságtétel megkönnyítése érdekében minden bizonnyal elkészül majd Király Károllyal egy hosszabb életútinterjú, amelyet a Rendszerváltozást Kutató Intézet munkatársai vállaltak az ünnepi beszélgetések során (igazgatója, Bíró Zoltán is jelen volt), Lezsák Sándor külön felkérésére. Az anekdota szerint egykoron Ferenc József azt mondta, annyi kitüntetést kell adományozni, hogy azokból jusson az arra valóban érdemeseknek is. Az viszont nem anekdota, hogy manapság is szükséges valakiknek a kezdeményezése ahhoz, hogy egy ilyen ünnepségre sor kerülhessen. Külön öröm számunkra, marosvásárhelyiek számára, hogy nem először és bizonyára nem is utoljára, a kezdeti lépéseket Kerényi György – még 2011-ben, a két város baráti körének elnökeként – indította útjára, aki Kecskemétről számtalanszor bizonyította nemcsak ragaszkodását az erdélyi, romániai magyarokhoz, de anyagiakban és szellemiekben is mindig segítőkésznek mutatkozott. Biztos vagyok benne, hogy tiltakozna nevének megemlítése ellen, de hiszem, hogy ez a megjegyzés a legkevesebb ahhoz képest, amit megérdemel. Az elismerés mostani folyamatának kezdeményezője és sikerre küzdője pedig Kincses Előd volt, aki nem mellesleg egyedüliként emlékezett meg írásban a Népújság szeptember 26-i számában Király Károly 85. születésnapjáról. Meg kell említenem – a nemcsak családtagként, hanem Király Károly erkölcsi segítőtársaként is jelen lévő testvér – Király Ibolya készülő könyvét is a korszakról, amelynek kiadásában a jelen lévő vezető személyiségek konkrét segítőkészségüket nyilvánították. Befejezésként: kérdésre válaszolva, hogy mit tekint a legfontosabbnak hosszú életpályája során, Király Károly a következőket mondta: megköszöni a romániai magyarságnak, hogy képviselhette, megköszöni a magyar kormánynak és a magyar államnak, hogy ilyen elismerésben részesítette. A legfontosabb pedig az, hogy alkalma volt tevőlegesen hozzájárulni a magyarság gondjainak enyhítéséhez és a magyar–román kapcsolatok javításához, ezért nyugodt lelkiismerettel nézhet vissza múltjára. Virág György Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 15.Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely SzínházrólVirág György emlékirata A gordiuszi nézőpont A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk". E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.). Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját. Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról". Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele. Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is. Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye. Lázok János Előszó A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri. Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem! Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott. Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett. Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe. Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja. Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete. Az emlékek Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is. A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem. A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet. Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak. De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői. Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem. Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül. A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai. (Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely) 2016. május 14.Epilógus Virág György színházi emlékiratáhozA marosvásárhelyi közönség vis-a-vis operett (Papp Mária megjegyzései a Székely Színház "operettes korszakáról" ) Arról már sokan és nálam illetékesebb személyek írtak, hogy a marosvásárhelyi színház- és zenekedvelő közönség milyen egyletek, dalkörök és vendégszereplő színházi társulatok tevékenysége folytán jutott el a "saját" színház, filharmónia és zeneoktatás megteremtésének igényéig. Írtak már az elődökről, a városunkban megforduló színtársulatokról, világhírű zenészekről, énekesekről, de arról senki sem írt, hogy a vásárhelyi "nagyérdemű" miért özönlött a Székely Színház 1946–48-as két évadának operett-előadásaira olyan előszeretettel és lelkesedéssel. Egyik fontos tényező nyilván a háború utáni feloldódás, szórakozni vágyás volt. Másik fontos tényező, hogy 1927-től kezdődően teremtődött meg Marosvásárhelyen az operett műfaj máig tartó kultusza, ugyanis a marosvásárhelyi Római Katolikus Templomi Dalárda műkedvelő gárdája ekkor mutatta be Robert Planquette operettjét, a Cornevillei harangokat. A zenei anyagot Tóth Sándor kántor-karnagy tanította be, és ugyancsak ő vezényelte a kibővített színházi zenekart. A rendező Fodor István, a Színházi Világ – Marosvásárhelyi Társaság szerkesztője volt. Ezután kb. húsz zenés művet és operettet vittek színre a műkedvelők Tóth Sándor karmesteri pálcája alatt (pl. Leányvásár, Cigányszerelem, Iglói diákok, Sztambul rózsája stb.). Ezek az előadások 1927–1940 között zajlottak, a korabeli sajtó beszámolói szerint igen nagy közönségsikerrel. Megállapítható tehát, hogy az operettek közönségtoborzó vonzereje nem a Székely Színház 1946-os évadjával kezdődött, hanem ráépült egy jól kimunkált hagyományra, amit kiváló műkedvelők és Tóth Sándor karnagy valósítottak meg sok munkával és lelkesedéssel a megelőző két évtizedben. A színházalapító Kemény János báró jól tudta, hogy a város közönsége szereti, sőt rajong az operettért. Ha Tompa Miklóssal sikerre akarták vinni az állandó magyar színház létrehozását Marosvásárhelyen, az operetthez szokott közönség hagyományos elvárásait kellett figyelembe venniük. Az első, csonkának nevezett 1946-os évadot Lehár Ferenc operettjével, A mosoly országával indították, vezényelt Tóth Sándor – és az 1947/48-as évad befejezéséig még 16 operettet és zenés művet dirigált a Székely Színház zenekara élén. Tompa Miklós haladó szellemű színházat akart, nagy színházi alkotások reményében. Az operett-előadások közé beillesztett prózai színművekkel fokozatos és óvatos átmenetet teremtett a realista színjátszás meghonosításához. Az operett ugyanis, mint dekadensnek minősített műfaj (felsőbb utasításra!) hamarosan eltűnt a színház repertoárjából, s Tóth Sándornak is mennie kellett. Az általa vezényelt utolsó előadás a Székely Színházban Fényes Szabolcs operettje volt (Az utolsó Verebély-lány, 1947. május 24). Az egyházi iskolák államosítása (1948) után Tóth Sándor középiskolai tanárként dolgozott tovább, több munkáskórust vezényelt, és munkás- műkedvelőivel bemutatott két nagy sikerű operettet, a Cigánybárót és a Csárdáskirálynőt. 1958-tól nyugdíjazásáig, 1966-ig az Állami Székely Népi Együttes karmestere volt. Tagja lett a Romániai Zeneszerzők Szövetségének, zenét írt táncjelenetekhez, több zenekari feldolgozás és átirat szerzője volt, és 1972-ben bekövetkezett haláláig ezen a téren tevékenykedett. A Székely Színház legelső karnagyának neve kimaradt mind a 25, mind az 50 éves jubileumi műsorfüzetből. Gergely GézaKollégiumtól a Nemzetiig című színháztörténeti összefoglaló írásában (A vásárhelyi színjátszás története, Színház, 1996/7) említésre sem méltatta működését és szerepét. Úgy tűnik, a legilletékesebbek teljesen megfeledkeztek az operett vásárhelyi hagyományának megteremtőiről, a lelkes műkedvelőkről és Tóth Sándor országos karnagyról, édesapámról, aki a Székely Színház színházavató előadását vezényelte 1946. március 10-én. * Szerk. megj.: Virág György emlékiratának szerkesztőjeként, de még inkább színháztörténészi/szakmai elfogultságom okán nagyra értékelem Papp Mária ny. cantotanár tanulmányértékű hozzászólását. Tóth Sándor karnagy leányaként nemcsak gyermeki, hanem szakmai kötelessége is volt megszólalni és elmondani mindazt, amit édesapja, a lelkes és méltatlanul elfeledett zenei szakember négy évtizeden keresztül Marosvásárhely zenei életéért tett. Papp Mária hozzászólásához korabeli dokumentumokat is mellékelt. Alább az az igényes színházkritika olvasható, amely a Tóth Sándor által betanított legelső operett 1927-es bemutatóját méltatja. Cornevillei harangok Alig másfél éve, hogy e lap hasábjain szóvá tettük, mennyire szükség lenne egy művésztársaságra, mely a színpadi zeneirodalom kultiválását tűzné ki céljául. Rámutattunk arra a szerencsés körülményre, hogy városunk zenei kulturáltsága folytán (zeneiskola, dalkörök, zenei képzettséggel bíró amatőrök stb.) minden adottság megvan, csupán valakinek meg kellene szervezni a tehetségeket. Nos, végre előkerült a komoly szervező is Tóth Sándor rom. kath. templomi karmester személyében. Lázas ambícióval gyűjti maga köré az énekesek, a dalárdisták tömegét, kiosztja a Cornevillei harangok stimmjeit, leül a zongora mellé, s három hónapos komoly tanulás után a szkeptikusan várakozó közönség előtt szétmegy a függöny… Lendületes nyitány, majd egy tömör, fegyelmezett együttes lepi meg szerény dinamikai méretekhez szokott füleinket. A szín pergő élénksége, a precíz összjáték s a zökkenés nélkül egymáshoz simuló jelenetek már az első negyedórában eldöntik az előadás sorsát. A közönség meglepetése nőttön nő, a tapsok mind lelkesebben törnek ki, s az első felvonás után régi meleg premier-hangulatban gyúlnak fel a csillárok. Nem akarunk részletesen foglalkozni a szereplőkkel, hiszen csupán a napilapok lelkesedő szavait ismételnők. Röviden csak annyit, hogy a kitűnő Bedő Emma s a nagyon komoly jövőt ígérő Máthé Margit, továbbá az intelligensen közvetlen, meleg orgánumú Gámentzy dr., a finoman lírikus Hajdó, aztán régi kedves ismerősünk: a 25-ik műkedvelő évet jubiláló Krón, a nagy sikerrel bemutatkozó Nemes és Fodor István (a színpad pedáns rendezője), végül a kórus minden egyes tagja komoly művészi ambícióval állta meg a helyét. Az előadás nemes lendülete s a karnagy és szereplők meleg odaadása mellett eltörpülnek a tempók, kihangsúlyozások és a dinamika apróbb mulasztásai. Meg kell állapítanunk, hogy Tóth Sándor és teljes tábora a kezdet kezdetén is messze túl van a középszerűségen, s a start tempója után nincs kétségünk a komoly győzelem felől. (M. I.) [Korabeli újságkivágás, betűszignós szerző, jelöletlen megjelenési hely és időpont] * Szerk. megj. E kritika, amely érzékeltetni képes a színházi élmény eleven közelségét, nem sokkal a bemutató után jelenhetett meg. Bár a közlésnek sem helye, sem keltezése nem ismert, feltételezem, hogy az [M. I.] betűszignó mögött a zenészcsaládból származó, közismerten sokoldalú Metz István rejtőzhet. A bemutató vasárnapi megismétlését leginkább a jótékonysági cél indokolta. Mindkét előadás helyszíne feltételezhetően a Transsylvánia Szálló színházterme volt. A mellékelt, szintén Papp Máriától származó anyagok alapján biztonsággal megállapítható a bemutató időpontja: 1927. szeptember 24., szombat. Ez tehát azt jelenti, hogy téves az eddig feltételezett 1926-os keltezés. * Szerkesztői utószó a Virág György- emlékirathoz Megtisztelő volt számomra Virág György felkérése, amellyel rám bízta színházi tárgyú emlékiratának közreadását és az ezt előkészítő szerkesztői munkát. Megbízóm bizonyosan nem tudhatta, hogy közel másfél évtizeddel ezelőtt volt egy kétéves "kalandom" a Székely Színház archívumba költözött történetével. A kaland egy kétéves, csoportos színháztörténeti projekt volt (2002–2004), kicsit hosszú, de legalább annyira ambiciózus címmel: A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok. Kutatásvezetőként két egyetemi kolléga (Albert Mária, Balási András), két teatrológus diákunk (Andrészek István, Horváth Beáta) és két színházi alkalmazott (Ferencz Éva, Zeno Fodor) munkáját hangoltam össze. A projekt eredményeit most – terjedelmi okokból – csak címszószerű tömörséggel ismertetem. Munkánk első, alapozó szakasza a vizsgált időszakban játszott valamennyi bemutató dokumentumainak szigorú időrendbe vétele, majd ennek alapján sorszámozott újrarendezése volt (külön e célra rendelt strapabíró borítékokban). Erre a sorrendre és erre a számozásra épültek rá a projekt második szakaszában azok a névmutatók (indexek), amelyek a Székely Színházban dolgozó bármely színész/rendező/díszlet- és jelmeztervező/zeneszerző/karnagy/koreográfus minden fellépését/munkáját digitálisan visszakereshetővé teszik (az előadások időrendben növekvő sorszáma alapján). Az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény, illetve egy kronologikusan összeállított plakátkatalógus egészíti ki (325 színlap adataival). A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült kutatás anyaga másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott marad. E kutatás keretében készült el, de végül ettől függetlenített formában jelent meg Horváth Bea adattára, amelynek törzsanyaga a vizsgált korszak bemutatóinak szerepkatalógusa (Színházművészeti Egyetem kiadója, Marosvásárhely, 2006). A kétéves kutatást finanszírozó Sapientia- Kutatási Programok Intézete – kutatási jelentésünk elfogadása mellett – munkánk kiadását már nem tudta vállalni. Most már be merem vallani: Virág György felkérése, majd a kilencrészes sorozat állandó szerkesztői tennivalói szinte terápiás erővel oldották fel bennem az egykori, be nem teljesült kutatási projekt frusztrációját. Az adattári indexek és statisztikai adatok ismerős, de zárt rendszerét szétfeszítették bennem a gyermekszínész színes emlékei: szerkesztés közben egyre inkább egy időutazás részesének éreztem magam. Otthon lettem a Székely Színház hétköznapjaiban. Köszönet az élményért. * A sorozat indulásakor nem üres ígéretként írtam le, hogy a hozzám vagy a szerkesztőségbe eljutó minden dokumentum végül a Székely Színház egyetlen jogutóda, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívumába kerül. A nekem küldött/átadott minden fotót – a tulajdonosokkal teljes egyetértésben – másolatban eljuttattam az archívumot gondozó Ferencz Évának, a sorozatot tartalmazó Népújság-számokat pedig személyesen adtam át neki. Saját kérésére itt jelzem, hogy Szabó Duci főiskolai leckekönyvét – amelynek belső címlapját az utolsó részben közöltük – Gáspárik Attila találta meg és adta át a Nemzeti Színház kutatóközpontjának. A forrásoknak ezt a gondos számon tartását fordított irányban is fontosnak tartom. Kérem, valahányszor a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának honlapján a 2002–2004-es kutatási projektből származó színháztörténeti anyagot vagy adatot használnak, az íratlan pályázati etika szellemében mindig tüntessék fel az egykori projekt finanszírozójának fentebb már jelzett nevét (rövidítve:SAPIENTIA-KPI – K/ 450/2003-2004 kutatási projekt adatai). A Virág György-emlékirat részleteinek átvétele esetén csupán a szerző nevének feltüntetéséhez ragaszkodom. Lázok János Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 1.Példát adó polgármestere lehet a városnakAz összefogás gyümölcse Hétfőn este a Király Károly életútjáról szóló könyv bemutatójára eljött dr. Szili Katalin, az Országgyűlés volt elnöke, Marosvásárhely Pro Urbe díjas kitüntetettje. A jelenleg miniszterelnöki megbízottként tevékenykedő politikus nagyon jól ismeri a marosvásárhelyi magyar közéletet, ezért kérdeztük meg, mit üzenne a hét végén tartandó helyhatósági választások alkalmából. – Kárpátalján a magyarság össze tudott fogni, és ennek eredményeként Beregszásznak ma magyar polgármestere van – nyilatkozta dr. Szili Katalin. – Az ukrajnai helyhatósági választásokból azt a tanulságot lehetett levonni, hogy ott, ahol a magyarság pártpolitikai hovatartozásra való tekintet nélkül tud összefogást teremteni, annak megvan a gyümölcse. Ezért számomra példaértékű, hogy Marosvásárhelyen teljesen demokratikus módon és alulról jövő kezdeményezés alapján egyetlen magyar polgármesterjelölt van Soós Zoltán személyében. Ennek az összefogásnak az eredményeképpen hosszú idő után a következő évekre, a következő ciklusra magyar polgármestere lehet Marosvásárhelynek. A hétvégi választásokra való tekintettel ezúton is csak azt tudom mondani, hogy mindenki menjen el választani. Tegyen arról, hogy a következő időszakban a magyarság szülőföldön való boldogulását és megmaradását segíthető, új lendületet és példát adó magyar polgármestere legyen a városnak. – A Király Károly igazsága című könyv bemutatóján Önt nagy szeretettel üdvözölték a jelenlevők. Szinte mindenkivel váltott néhány szót. – Kerényi György és Virág György meghívására érkeztem Király Ibolya könyvének bemutatójára. Ennek a rendezvénynek a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága is támogatója volt, így öröm volt visszajönnöm Marosvásárhelyre, és néhány régi ismerőssel tárgyalni. A rendezvényen is sok-sok régi ismerőssel találkoztam. Meg kell említenem azt a marosvásárhelyi értelmiségi kört, ami közel és távol páratlan, és a székelyföldi megmaradásnak úgymond a záloga is. Olyan pezsgő szellemi élet van Marosvásárhelyen, amiben részük van azoknak a művészeknek, akiknek éppen kortárs kiállításuk van a Bernády Házban. Rengetegen vettek részt a könyvbemutatón. Ezt az értelmiségi kört úgy kell óvni, gondozni és vigyázni, hogy a jövőben a fiataloknak is át tudják adni ezt a fajta pezsgést. Nagyon örültem annak, hogy Soós Zoltán polgármesterjelölt is jelen volt itt, és lehetőség nyílt személyes találkozásokra. Karácsonyi Zsigmond Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 6.A segítőtárs vallomásaKirály Károly igazságáról Érdekes könyv, nehéz lesz letenni, mert azt a kort idézi fel, amely az ifjúságunkat jelentette, de sok-sok fájdalom iskapcsolódik a tartalmához – jellemezte Király Ibolya Emlék-repeszek című könyvét Nagy Miklós Kund művészeti író, aki május 30-án a marosvásárhelyi Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönségnek mutatta be a szerzőt és kötetét, amelynek alcíme – Király Károly igazsága – a könyv tartalmára utal. Az emlékrepeszekből, naplójegyzetekből, titkosszolgálati jelentéstöredékekből, levelekből álló kötet ugyanis arról szól, hogy "a romániai magyar kisebbség jogfosztottsága ellen szavát felemelő, egykor magas rangú román pártállami vezető" hogyan küzdött meg a "mindenható hatalommal" közel két évtizeden át. Az a Király Károly, aki egykor a legkiváltságosabbak közé tartozott, "milyen veszélyekkel teli időket élt át" az 1970-es évek kezdetétől a rendszerváltásig "a magyar közösség érdekében folytatott tevékenysége miatt". Továbbá arról is, hogy a román pártvezetőkhöz címzett és a nemzetközi sajtóban közölt leveleinek hatását milyen kegyetlenül szenvedte meg nemcsak ő és családja, hanem testvérei, közeli barátai, segítőtársai is – mondta könyvismertetőjében Virág György, aki Király Károly munkatársa volt egykor. Majd hozzátette: Marosvásárhelyen sokkal könnyebb és mégis sokkal nehezebb a dolga, mert a hallgatóság nagy része jól tudja, hogy mit jelentett Király Károly a magyar közösségnek. "De éppen itt, Marosvásárhelyen és általában Erdélyben élnek azok is, akik mindent elkövettek azért, hogy Király Károlyt 1990 után kiszorítsák a közéletből. Nemtelen módszerekkel, igazságának tagadásával, gáncsoskodva, vádaskodva" – hangsúlyozta. "Ki hiszi el, mennyi feszültség, mindennapi félsz, zavaros sötét medrében sodort a piszkos áradat… Magam sem tudom, miképpen lehet, hogy nem roppantunk össze mindnyájan, akiket megnyomorított a terror mázsás köve, és sodort az ár, a retteneté? Akkor nem roppantunk össze, csupán azóta is egyfolytában »összeroppant állapotban« leledzünk!" – idézte a szerző gondolatait, érzéseit a bemutatón felolvasott szövegében Kilyén László színművész. Ezért menekült valamennyi testvér Magyarországra, de befogadásukat azok a titkosszolgálati "kapcsolatok" akadályozták a leginkább, akik idejében áttelepedve a határon túl folytatták "áldásos" tevékenységüket – mondta a könyv méltatója. Király Ibolya emlékrepeszei, amelyek a családtagjait érintették a legmélyebben, sokakat fognak sérteni, bár munkája nem számonkérés, nem magyarázkodás és mentegetőzésnek sem tekinthető – tette hozzá Virág György. A szerző éveken át elhessegette a gondolatot, hogy az átélt történéseket megírja, bár folyamatosan megküzdött a mellkasát mázsás súlyként próbára tevő emlékekkel. Egy nap az éjjeliszekrényéből ölébe ömlő "rakás papír, dosszié" láttán határozta el: a rég eltemetettnek hitt emlékeket papírra veti, hogy másokkal is megossza a csak általa ismert és személyesen átélt "lélekdidergéseket". Bármennyire is fájdalmas volt újra felidézni a múltat, testvére mellett az emlékrepeszek egyedüli őrzőjeként nem hagyhatta, hogy a feledés homálya elnyelje azokat. "Írni… akkor érdemes, ha az embernek olyan mondanivalója van, amit csak ő tud közölni" – erősítette meg a méltatásban elhangzottakat Király Ibolya, aki időnként szorgalmasan vezetett, máskor hosszú időre abbahagyott naplóját egészítette ki emlékeivel. Idézett a titkosszolgálati jelentésekből, de nem azokra helyezve a hangsúlyt, részleteket vett át bátyjának Nyílt kártyákkal című két kötetéből (1995, 2011). Az emlékezés szabta írásfolyamban leleplezi azokat, akik Király Károlyt elárulták, a szekuritáté szolgálatába szegődött vagy kényszerített volt ismerősöket, munkatársakat, a hatalmi gépezetet, amely mindent megtett, hogy Király Károlyt elszigetelje, és fizikai megsemmisítésével is próbálkozott. Cáfolja azt a híresztelést, miszerint a leveleket nem bátyja írta volna, hisz minden írást, amit neki diktált vagy eljutott hozzá, öntudatlanul is megőrzött, s némelyiknek a fényképét is közli tikosszolgálati jelentések fotója mellett. Ugyanakkor szeretettel ír azokról, akik kitartottak bátyja mellett, volt munkatársai és egyszerű emberek támogatták, segítették harcát a legnehezebb években is, köztük magyarok és románok, marosvásárhelyiek vagy Karánsebes lakói, ahova Király Károlyt egy időre száműzték. A zárófejezetben azoknak a neves személyiségeknek a véleményét olvashatjuk, akik értékelték azt, hogy az erdélyi magyar kisebbség jogfosztását felismerve Király Károlynak 1972-ben volt ereje lemondani KB-tagsági, VB- póttagsági, az Államtanács alelnöki és a nagy nemzetgyűlésbeli tagságáról, amit a kommunista hatalom vezető testületeiben levő magyarok közül egyik sem tett meg. Harcos szembenállásán túl, az 1989 decemberében a diktatúra megdöntését követelő tömeg élére állt, és elveihez ragaszkodva a Nemzeti Megmentési Front és a Szenátus alelnöki tisztségéről is lemondott, ezáltal utasítva el 1991 őszén a legantidemokratikusabb alkotmányt, amely Romániát egységes nemzetállamnak nyilvánította – olvasható a kötet zárszavában. Király Ibolya könyve, amelyben bátyja küzdelme mellett saját és gyermekei életének eseményeiről is beszámol, kordokumentum. Műfajilag nehéz besorolni, hisz montázsszerűen foglalja magában az átélt és elszenvedett élmények közé ékelt dokumentumokat, hogy összefonódjon benne a mikro- és makrotörténelem, a soha meg nem talált igazi haza iránti sóvárgás, "a száműzetés földjévé vált szülőföld" emléke, ahogy a grenoble-i egyetemen írt diplomadolgozatában Erdélyt jellemezte. A köszöneten kívül, amellyel sok embernek tartozik, azoknak ajánlja a könyvet, akik megszenvedték a bemutatott korszakot, akiket meghurcoltak, megkínoztak, életüket tönkretették, s akikkel igazságtalanul bánnak ma is – szólt a közönséghez a szerző. Király Ibolya bátyja kérésére említette meg Kincses Előd ügyvéd nevét, aki a mai napig következetesen folytatja a küzdelmet a romániai magyarság jogaiért. Bár Király Károly nem óhajtott üzenni, de a kötet megjelenését támogató Kerényi Györgynek írt levelében arra biztatta a választókat, hogy menjenek el minél többen, és adják le szavazatukat saját belátásuk szerint. A könyvbemutatón egykori osztályfőnökét, Király Ibolyát Hána László köszöntötte egy gitárkísértettel előadott megzenésített verssel. A kötet megjelenését a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, az Antológia Kiadó, a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Alap támogatta. A RETÖRKI-sorozatban megjelent kötet előszavát Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke írta. A bemutatón részt vett dr. Szili Katalin, az Országgyűlés volt elnöke, miniszterelnöki megbízott is. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 23.Emlékrepeszek egy sajátos korbólVolt egy hosszú korszak az életünkben, amire így utólag, ha visszatekintünk, részben megszépül, hiszen fiatalok voltunk, de ugyanaz a korszak sok szomorúságot, félelmet, megaláztatást is jelentett legtöbbünk számára – hangzott el Király Ibolya Emlékrepeszek című könyvének bemutatóján Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A szerzőt és a vendégeket Nagy Miklós Kund házigazda köszöntötte, hangsúlyozva, hogy olyan érdekes a könyv, hogy ha egyszer kézbe vette az olvasó, nem tudja letenni, míg el nem olvasta az egészet. Korabeli dokumentumok, naplójegyzetek, szekus iratok és visszaemlékezések teszik izgalmassá, idéznek fel elfelejtett eseményeket, hangulatokat, érzéseket. Itthon, Vásárhelyen A Király Károly igazsága alcímet viselő kötet hazaérkezett, mert bár május 21-én Budapesten is bemutatták, a legtöbben Marosvásárhelyen értik, érzik, tudják, hogy miről szól – hangzott el a könyvbemutatón. Virág György, a Maros megyei önkormányzat volt elnöke Király Károly egykori kollégájaként ismertette a könyvet, de előbb figyelmeztette a termet zsúfolásig megtöltő közönséget, hogy érzelmek nélkül nem lehet róla beszélni. Az 1970–80-as években Király Károlynak a diktatúra elleni küzdelméről beszélt, arról, hogy mit élt át azokban az években családtagjaival együtt Király. „Az Emlékrepeszek sokakat sértenek majd annak ellenére, hogy nem számonkérés. A legsértettebbek mégis a Király-család tagjai” – ismertette Virág György azt, hogy olyan iratok is szerepelnek a kötetben, amelyek olyan beszélgetéseket vagy utalásokat, eseményeket örökítenek meg, amelyek ma már nem biztos, hogy jó fényt vetnek egyik-másik megnevezett személyre. Ugyanakkor a szerző azt is fontosnak tartotta, hogy csalódása ellenére azokról a magyar és román nemzetiségű egyszerű emberekről is megemlékezzen, akik segítették Király Károlyt és családját, a nehéz időkben is kiálltak mellette. „Akár a kisipari szövetkezetben, akár a konzervgyárban, mindenhol mindenki tisztelte, hiszen értünk, helyettünk vívta harcát, és soha nem várt ezért köszönetet, azt tette, amit a lelkiismerete diktált” – hangsúlyozta az egykori kolléga, akit többen is igazoltak a jelenlevők közül, olyanok, akiknek alkalmuk, lehetőségük adódott Király Károly beosztottjaként dolgozni, vagy akiknek szülei dolgoztak egykor az általa vezetett üzemben vagy szövetkezetben. Arra a saját maga által megfogalmazott kérdésre, hogy miért kezdett hozzá a kötet megírásához, a szerző úgy válaszolt: azért, mert mint egy malomkő, nyomták az emlékek, ugyanakkor a háttérből a bátyja is írásra biztatta. Addig, amíg eljött az írás ideje fizikailag is: egy nap az éjjeliszekrényből kiomlott a sok dokumentum, naplójegyzet. „Úgy írtam, ahogy a tollam hegyére jött” – tette hozzá Király Ibolya, aki szerint írni csak úgy érdemes, ha a mondanivalót más nem mondhatja el. Könyvében hol a naplójegyzetekből idéz, hol a szekusdossziékból, dokumentumokból, vagy saját emlékeit írja le. „Minden emlék olyan, mint egy repesz okozta sebhely, azért is írtam, hogy ezek behegedjenek, begyógyuljanak” – fogalmazott. Nincs pontosan meghatározható műfaja a kötetnek, egyfajta műfajok közötti csapongás jellemzi, hiszen úgy írta – és később sem nyúlt hozzá, alig szerkesztette –, ahogy jöttek az emlékek, egyik generálta a másikat. Családi történet a szekuról Családi események, magánjellegű történések, hivatalos dokumentumok, visszaemlékezések teszik színessé, érdekessé, kortörténeti keresztmetszetté a kötetet, amelyet Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke, az előszó szerzője hézagpótlónak nevezett. Ahogy mondta, Király Ibolya könyve a közép-kelet-európai szocializmusok, majd a felemás rendszerváltozásaik következményeinek időszakában megélt sok traumát is – hol erőteljesen, hol szinte fájón szemérmes intelligenciával – elénk tárja. A Király Károllyal történtek egy különleges példát is szolgáltatnak: semmi és senki nem tudta megvenni vagy megtörni, nem hatott rá ugyanis sem hatalmi, anyagi javak igézete, sem a fenyegetések. Elégtételt pedig nem vett 1990 után sem. Király Károly olyan példát nyújtott, amely reményt jelentett a változásra, az ellenállásra – méltatta Kerényi György. Király Ibolya elmondta, testvére nem üzent semmit, de a könyvbemutató előtt arra hívta fel a figyelmét, hogy ne feledkezzen meg megemlíteni annak az embernek a nevét, aki akkor is vállalta a küzdelmet a magyarságért és most is vállalja a közösségéért: ő Kincses Előd, marosvásárhelyi ügyvéd. „Minden írást, levelet, amit nekem diktált, vagy ami általa eljutott hozzám, mindent megőriztem öntudatlanul. Talán megérzésből. Cipeltem magammal, mint a sorsomat, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba. Majd beraktam a süllyesztőbe. Mígnem egy napon, kinyitván az éjjeliszekrényemet, kihullott belőle egy rakás papír, dosszié, rég eltemetettnek vélt emlék és fájdalom. Bevallom, nem egy szíven ütött. Mi lesz, ha én sem, ő sem lesz már? Ki mondja el, amit tudunk? Ami ma már történelem” – fogalmaz Király Ibolya, aki azoknak ajánlja a könyvét, akik megszenvedték azt a korszakot, akiket meghurcoltak és megkínoztak, bebörtönöztek, akik közül sokan már nincsenek közöttünk, élők között. Ugyanakkor az ifjabb korosztálynak is ajánlja, unokáinak, hogy mire felnőnek, ismerjék meg, hogy mi is volt Király Károly igazsága. Antal Erika Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. július 16.SZKT: levonni a tanulságokat, felkészülni a parlamenti választásokraA parlamenti választásokon elérni az öt százalékos küszöböt, bejuttatni 18-19 képviselőt, 5-6 szenátort – ezek a legfőbb célkitűzések az RMDSZ-ben a Szövetségi Képviselők Tanácsa szombati Marosvásárhelyi ülésén elhangzottak alapján. Kelemen Hunor szövetségi elnök a politikai tájékoztatójában elsőként azt emelte ki, hogy az új választási törvény, a megyei listák visszavezetése, a különböző határidők felállítása azt mutatja, hogy a jelöltlisták összeállítását mielőbb el kell kezdeni. Az önkormányzati választások eredményeiről azt mondta: ezeket már többször kiértékelték ugyan a Szövetségi Állandó Tanácsban, a Szövetségi Elnökségben is, mégis beszélni kell róluk egy új kontextusba helyezve. Az erős önkormányzati képviseletet erős parlamenti képviselettel is meg kell erősíteni – mutatott rá a szövetségi elnök. Szavai szerint egy erős önkormányzati képviseletet egy gyenge parlamenti jelenlét képes meggyengíteni, vagy akár lenullázni. „Ott kell lenni mindenhol, ahol döntenek a sorsunkról” – hangsúlyozta a politikus, aki szerint vállalható, jó eredményt ért el az RMDSZ. Elsősroban a Maros, Szatmár és Bihar megyei önkormányzatok visszanyerését emelte ki, hozzátéve, hogy „jól szerepeltünk mindenhol, ahol magyarok élnek”. Nagy pozitívumnak nevezte, hogy Temesvárnak, Brassónak magyar alpolgármestere, hogy Székelykocsárdnak RMDSZ-es vezetője van. „Sorolhatnánk a települések hosszú sorát, ahol jelen vagyunk polgármesterekkel és alpolgármesterekkel. Eredményeink azt jelentik, hitelesek voltak a jelöltek" – fogalmazott. A hiányosságokra is kitérve Székelyudvarhelyt „elveszítését” említette beszédében. A legjobban a szórvány mozgósított 2012-hez képest viszont kevesebb szavazatot kapott az RMDSZ, mert alacsonyabb volt a részvétel, ami azt jelenti, sokan nem akarnak véleményt mondani – állapította meg Kelemen Hunor. „A választásokból az RMDSZ kihozta a maximumot, Hargita és Kovászna megyében többséget tudunk alkotni, Maros megyeben olyan koalíciót kötöttünk, hogy mi adjuk a megyei elnököt, Szatmár és Bihar megyében úgyszintén. Ezekben a megyékben a helyi önkormányzatoknak élniük kell a lehetőségeikkel” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. A politkus szerint a legerősebben a szórvány tudott mozgósítani, vagy azok a vegyes közösségek, ahol a magyarság kisebbségben él. Szórványban – Brassó, Fehér, Beszterce megyében – a közösség inkább megérezte a választások súlyát, csakhogy az 5 százalékos küszöbhöz, amelynek elérése a parlamenti választások célja, szükség van minden szavazatra, az ország minden megyéjében listát kell állítani – hangsúlyozta. A mostani számítások szerint, a parlamenti választások december 11-én zajlanak. „Ha jól tervezünk, ha jó lesz a jelöltállítás, akkor az 5 százalékos küszöböt teljesíteni tudjuk, ott leszünk mindkét házban erős frakcióval. 18-19 fős frakciónk lenne a képviselőházba, és 8-9 tagú a szenátori frakciónk” – tájékoztatott Kelemen Hunor, aki szerint azt kell elérni, hogy az RMDSZ legyen a mérleg nyelve. A szövetségi elnök kifejtette azt is, hogy decembertől politikai kormányzatra lenne szüksége Romániának, nem technokratára. A következő évek nagy kihívásainak a közigazgatási reformot, az alkotmányos reformot nevezte. „Ha csak ezt a kettőt vesszük, ez is elegendő lehetne ahhoz, milyen súlya van a parlamenti képviseletnek 2016-2020 között” – hangsúlyozta. Kelemen kijelentette, az MPP-vel együttműködött az RMDSZ, és volt, ahol a közösség döntöt arrólt, hogy melyik politikai alakulatot támogatja. Az RMDSZ elnöke bejelentette, a Szövetségi Képviselők Tanácsa elé terjeszti és elfogadásra javasolja a Magyar Polgári Párttal való további együttműködést, hiszen az önkormányzati választások alatt a partnerség jól működött. Reformjavaslatok a brexit után Az RMDSZ elnöki hivatalában való tanácskozások során arra a következtetésre jutottak, hogy a brexitet követően az EU-nak tovább kell mennie, nem szabad alternatívákat keresni az unióra vonatkozóan, nem lehet érdek az euroszkepticizmus erősítése. Addig is, amíg Románia 2019-ben elnökségi tisztséget tölt be, a reformokat végre kell hajtani, kezdeményezőnek kell lenni. „Olyan Európai Uniót kell építeni, amely megerősíti azt az intézményt, amely az utóbbi 50 évben biztosítani tudta a békét és a jólétet” – mutatott rá Kelemen Hunor, jó hírnek tartva, hogy a 27 tagállam vezetői azt gondolják, Nagy-Britannia nélkül is tovább kell mennie az EU-nak. Romániának is olyan hosszú stratégiája kell legyen, amellyel a döntésekben részt tud venni, meg kell fogalmazni, hogyan látja Románia 5 és 10 év múlva az EU-t, melyek azok a területek, amelyeket fejleszteni kell, milyen reformokat javasol és milyen irányt. A schengeni csatlakozáshoz ugyanis Románia minden feltételt teljesített, a csatlakozásnak meg kell történnie, nem fogadható el, hogy másodrangú polgároknak tekintsék a romániai állampolgárokat – hangzott el. A fiatalokat érdekli a politika Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke, az ifjúsági frakció vezetője elmondta, a MIÉRT azt tűzte ki célul az önkormányzati választások előtt, hogy 500 fiatalt fog támogatni és megjeleníteni az RMDSZ listáin, erre meg is kapták a lehetőséget. Ennek eredményeképpen 12 fiatal MIÉRT-es polgármester nyert tisztséget az RMDSZ színeiben, 3 megyei tanács alelnök, 16 megyei tanácsos, illetve több száz városi és vidéki tanácsos. Elmondta, hogy a kampány ideje alatt lezajlott a Rólad szól! konzultáció, melynek az volt a célja, hogy fényt derítsenek a mai fiatalok véleményére az aktuális kérdésekről, a közéletről, a saját helyzetükről. Kiemelte, hogy az Állandó Választási Bizottság által közölt adatok is azt bizonyítják, hogy a fiatalok szép számban elmentek szavazni, és nem igaz a feltevés miszerint a fiatalokat nem érdekli a politika, a fiatalokat érdekli a jövőjük, szeretnének beleszólni a dolgaik alakulásába. Bizalomdeficit Kovács Péter ügyvezető elnök a helyhatósági választásokat értékelte és vonta le azokat a következtetéseket, amelyek a parlamenti választások szempontjából is fontosak. "Az önkormányzati választási kampány más volt, mint eddig: a pártfinanszírozási törvény miatt, amely országos szinten átláthatóság helyett nem-láthatóságot eredményezett, a politikumot hangsúlyosan elutasító közösségi hangulat miatt is, illetve a Szövetség szervezeteinek állapota, teljesítésük különbözősége miatt is. Mindezeket össze kellett hangolni, ilyen feltételek mellett kellett jól teljesíteni" – jelentette ki. Markó Béla a bizalmatlanságról beszélt, ami az utóbbi négy évben egyre inkább felerősödött az országban. Az érettségi vzsgák szigorításával vont párhuzamot. Ez a termek bekamerázásával kezdődött, ami azt is jelentette, hogy a pedagógusokban nem bíztak meg, központilag feltételezték a csalást, még akkor is, ha más-más tanárok felügyelték a vizsgázókat. Majd következett a dolgozatok javítása más megyékben. „Csendőrséggel, fegyveres erőkkel felügyelik az irodalmi elemzéseket, majd más megyékbe szállítják a dolgozatoka. Ez a bizalmatlanság legnagyobb foka, feltételezik, hogy mindenhol csalnak” – fogalmazott Markó Béla. A politikai vita és hozzászólások sorában Winkler Gyula a társadalmi szétszakadásra figyelmeztetett, arra, hogy a társadalmi háttér determinálja a lehetőségek skáláját. Péter Ferenс a Maros megyei RMDSZ önkormányzati elnökeként, Virág György és Lokodi Edit Emőke utódjaként köszöntötte a jelenlevőket, és köszönte meg az iránta kifejtett bizalmat. Értékelte a helyhatósági választásokat, jónak nevezte az eredményt. Hozzátette: „Ne higgyük el magunkat, mert jóval kevesebben mentek el szavazni, mint négy éve. Tehát a parlamenti választások előtt meg kell keresni azokat is, akik nem mentek el szavazni”. Rámutatott arra is, hogy a külföldön dolgozók nem jönnek haza, a külföldi szavazás pedig nem biztos, hogy a szövetséget fogja segíteni. Borbély László arra az aggasztó gondolatra figyelmeztetett, ami nem csak a magyar közösségről vagy Romániáról szól, de mindenkit érint: ami Törökországban, Franciaországban történik. „Itt vagyunk a 21. században, okosabbak vagyunk, fejlettebbek. A NATO-csúcs arról szólt, hogy többet költünk fegyverkezésre, a megfélemlítésről, hogy aki erősebb, azt nem támadják meg” – mutatott rá. Soós: sikerült visszanyerni a hitet Soós Zoltán a választásokon bekövetkezett sikertelenség negatív hatásait hangsúlyozta. Ennek ellenére sikerült megőrizni a frakció létszámát – tette hozzá, bár a legnagyobb harc szerinte a polgármesteri székért zajlott. A csalást, a korrupt adminisztrációt nem sikerült legyőzni, pedig ez a Marosvásárhelyi lakosság harca is kell legyen – fogalmazott. Kijelentette, folytatja a munkát a következő négy évben is. A több hónapig tartó munka után érezni lehetett, hogy ha csak négy hónapra is, de sikerült visszanyerni a választók hitét. „Ha nem csal a politikiai ellenfél, visszaszerezhették volna a város vezetését is” – jelentette ki. Soha ilyen erőteljesen egyházi vezetők nem álltak ki a magyar jelölt mellett, és nagyon fontos az, hogy Maros megyeben és a többiben is fel tudják rázni az embereket, hogy elmenjenek szavazni, hangsúlyozta Soós. Maros megye 26 éve megszakítás nélkül biztosítja az erős képviseletet a parlamentben. "Idén pedig mérföldkő előtt állunk, ésszerű megújulásra van szükség, generációváltásra, a választókkal való kapcsolatok újrafelvételére, a fiatalok mozgósítására" – tette hozzá. A bizalom fontos alap Kelemen Hunor kifejtette, a független Soós Zoltánt azért támogatták, hogy arra szavazzanak a magyarok, akik nem politikai jelöltként indult. "Nem olyan fából faragtak minket, hogy feladjuk egy veszteség után. Mi fogjuk váltani a mostani, újraválasztott polgármestert, nekünk erre kell készülnünk, mert Soós Zoltán megmutatta, hogy képes megszólítani az embereket” – fogalmazott. „Bizalom nélkül nem lehet sikeres semmilyen közösség, nekünk kutyakötelességünk ezt erősíteni. De az önbizalom is fontos, mert ennek köszönhetően tudtunk tárgyalni, újratárgyalni, és így érhettük el, hogy Varga Attila kilenc éves mandátumot kapott mint alkotmánybíró. Ha nem lett volna kellő önbizalmunk, ha nem bíztak volna bennünk, akkor a FUEN elnöke ma nem Vincze Lóránt lenne. Ezek a sikereink, eredményeink is azt mutatják, van kellő önbizalmunk és bíznak bennünk a partnereink, mi is bízunk és bizalmat keltünk azokban a partnerekben, akikkel együtt dolgozunk” – mondta Kelemen. Hozzátette, fontos, hogy elkezdjék a jelöltállítást, és a szeptember úgy érje őket, hogy tudják, milyen módszer szerint választják ki és indítják a jelölteket. Elfogadták a jelöltállítási szabályzatot A parlamenti választások előkészítéséről szóló határozattervezetet Kovács Péter ismertette, majd a küldöttek apróbb módosításokkal elfogadták a jelölállításról szóló szabályzatot. E szerint az RMDSZ a parlamenti választásokon kiemelten támogatja a 35 évnél fiatalabb jelöltek és nők részvételét a jelöltlistákon, a választások előkészítését, a jelöltállítás lebonyolítását pedig a nyitottság, esélyegyenlőség, felkészültség és átláthatóság alapelvek szerint szervezi meg. Képviselő- vagy szenátorjelölt lehet az a személy, aki tagja a szövetségnek, a tisztségre pedig az illető megye területén működő valamely helyi szervezet, a Magyar Ifjúsági Értekezlet megyei szervezete, az RMDSZ Nőszervezetének megyei testülete, vagy valamely platform, társult szervezet jelöli. Nem lehet jelölt, aki a 2016-os helyhatósági választások eredményeként polgármesteri, alpolgármesteri, megyei tanácselnöki vagy alelnöki mandátumot szerzett, akinek a hírszerző szolgálatokkal kapcsolatosan nincs feddhetetlen múltja, továbbá a parlamenti, Európai Parlamenti, illetve a helyhatósági választásokon más párt, szervezet színeiben indult. A parlamenti képviselő- és szenátorjelöltek kiválasztása az erre a célra összehívott megyei jelölő gyűlések vagy előválasztások – legyen az közvetlen, tikos vagy állóurnás – feladata. A határozat kimondja azt is, hogy az RMDSZ a 2016-os parlamenti választásokon az ország minden megyéjében, Bukarestben, illetve a határon túl is indít képviselő- és szenátorjelölteket. A parlamenti jelöltlisták véglegesítésének határideje szeptember 25. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a tanácskozást követően újságíróknak elmondta: az SZKT-ülésen elfogadott határozat megteremti a lehetőséget, hogy a szövetség együttműködjön az MPP-vel, és közösen induljanak a választáson, ha ennek konkrét feltételeiről a későbbiekben sikerül megállapodniuk. Jelezte, hogy az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa dönt az MPP-nek felajánlott helyekről, de előbb augusztus elején tárgyalni fognak a részletekről a Biró Zsolt által vezetett párttal. Arra a kérdésre, hogy tárgyalóasztalhoz ülnek-e az EMNP-vel is, az RMDSZ elnöke elmondta: ebben a pillanatban nem lát lehetőséget erre, hiszen sem a néppárt, sem az RMDSZ nem kereste egymást ebben a kérdésben. "Soha nem zárkóztunk el a tárgyalástól, (.) viszont jelenleg nincs ilyen helyzet" - mondta Kelemen Hunor. Antal Erika maszol.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
